* Dramaturg, dramaturgia. Egy dramaturg feladatának körülírásakor sokan bajban volnának. Az emberek nagy többségének olyan képe van rólatok, hogy ti vagytok azok, akik szövegeket húznak ki, vagy új szövegeket írnak bele egy drámába, hogy abból előadás szülessen. De azért a dramaturg munkája ennél jóval összetettebb.

— Ez így igaz. És nem is feltétlenül csak a szöveghez van köze. Egy tánc- vagy egy szöveg nélküli előadásnak is van dramaturgiája, íve, története, valamit közölni akar. Ez egy alárendelt pozíció a szó legnemesebb értelmében, hiszen a rendező a kitalálója, vezetője, főnöke, s én mint a munkatársa próbálok rá hatni, kérdéseket feltenni neki, megosztani vele, amit gondolok. Aztán ha valamit jóváhagy, akkor azon dolgozom tovább. A dramaturg elsősorban a rendező és a színészek legjobb barátja, ami egy skizofrén állapot, hiszen két térfél között létezik. A legtöbb munka nyilván a szöveges darabok kapcsán van, hiszen ott az elkészült szöveg az anyaga az előadásnak, s ilyenkor valóban az a legfontosabb, hogy mi marad meg, és mi repül a képzeletbeli kukába.

* Sok rendező szerzői projektumon dolgozik, és a próbák alatt alakul ki az előadás szövege.

— Az ilyen munka valamilyen szempontból nehezebb. Nyilván mindig van egy téma, egy kiindulópont, mely általában egy elvont dolog, s ahhoz kell kapcsolni színházi jeleket, irodalmi, képzőművészeti utalásokat, zenei párhuzamokat stb. Dramaturgként is ki kell nyitnod az agyad, s a mindenből kell összeszedni, kiválogatni azt, ami benne marad az előadásban. Ez igen kimerítő munka addig a pontig, amíg meg nem születik az irányvonal, melyen haladunk.

* És kompromisszumokat is kell kötnie a dramaturgnak. Néha el kell engedni egy jónak hitt ötletet, ha az a rendezőnek nem tetszik. Soha nem fordult meg a fejedben a rendezés gondolata?

— Kívülről nézve sok olyan dolog tűnhet könnyűnek és egyszerűnek, amely nem az. A színészek szokták is mondani, hogy persze, neked könnyű, te ott lent ülsz, mi meg itt fent meghalunk a színpadon. A rendezőről is létezik egy idealizált kép, mely szerint ő csak ül, mutogat valamit a kezével, rengeteget beszél, s irányít. Hát ez sem ennyire egyszerű. Nem gondolom, hogy a rendezésbe nagyobb mértékben bele szeretnék folyni. Egy rendező az egészet látja. Olyan, mint egy karmester. Összefogja a dolgokat, és azt is pontosan tudja, melyik fény mikor fog kigyúlni, hol erősödik a zene, hol halkul, és még sok minden mást. Tökéletes egységgé komponálja a részeket. Én ebből az egészből egy szelettel foglalkozom. Nyilván persze ez sem igaz, mert ha egy igazán jó csapatszellemben működő alkotógárda áll össze, ott mindenki kommunikál a másikkal. Minden mindennel összefüggésben van, ami a színpadon megjelenik, de mindennek a rendező a fő mozgatórugója.

* Gyermekkorodban szavalóversenyekre is jártál, színészkedtél is, tehát a színpad másik oldalán is kipróbáltad magad. Miért döntöttél mégis a dramaturgia mellett?

— Mert nem éreztem jól magam a színpadon. Kilencévesen kezdtem szavalni Horváth Emmánál, és folytattam Krekity Olgánál. Radnóti-díjas versmondó vagyok, s erre nagyon büszkén is gondolok, hiszen nagyon sokat dolgoztam ezért. Szerettem csinálni. S az is egy interpretációja volt egy szövegnek. A „ki kell állni” részt nem szerettem, de gondolatokat közölni nagyon. Megnézni, hogyan változik a szöveg. Az én fejemben valójában már ekkor megszületett a dramaturgság. De ekkor még annyira nincs közöd a színházhoz. Aztán elkezdesz járni az előadásokra, és szerelembe esel első látásra. Érzed, hogy nem szívesen lennél színpadon, ezért elkezdesz agyalni, hogyan tudnál ebbe alkotóként belefolyni, s lassan kialakul, hogy bizony a szöveg által, és a dramaturgia a te utad. Veszprémben végeztem színháztudományi szakon, mely egy borzasztó jó elméleti képzés. Teatrológus vagyok az egyik diplomám szerint. A gyakorlatot utána tanulja meg az ember.

* Emlékszel-e fiatalkorodból olyan előadásra, amely a mai napig megmaradt?

— Amelyeket még egészen fiatalon néztem, azok megmaradtak. Nyilván azért, mert akkor keveset láttam. Akkoriban az összes darabot megnéztem. A jegyszedők már röhögtek rajtam, és mondták, hogy jó, de akkor is menjek el, ha kevés a néző. S én mentem. Állandóan ott voltam, amikor valamit játszottak a színházban. Néztem, mi változott estéről estére, mit csináltak másként a színészek. Fanatikusként nőttem fel, s azt hiszem, az is maradtam. De most már csak képek, érzések jutnak eszembe régen látott előadásokról. Többet kellene színházba járnom, de csak ennyire jut időm.

* Gyerekkorodban tehát mindent megnéztél, és minden nagy élmény volt számodra, mostanra sok mindent láttál. Manapság mikor mondod egy előadásra, hogy elvarázsolt?

— Nem szeretem a kategóriákat, pecséteket, bélyegeket, melyeket sokszor megkapnak az alkotók, hiszen előfordul, hogy egy rendező a saját kézjegyével ugyan, de egy magához képest egészen más stílusú darabot készít. Én mindenre befogadó vagyok, ha abban van valami új. Azt sem mondhatom, hogy valami innovatív — hiszen már mindent láttunk, de... Ha egy előadás jól fogalmaz meg gondolatokat, az el tud varázsolni. Amikor egy picit előjön bennem az irigység, hogy milyen jól kitalálta az a másik — na ilyenkor tudom, hogy működik. Ezeket az élményeket viszem magammal.

* A legfrissebb ilyen tapasztalat?

— Igor Vuk Torbica előadása, a Tartuffe. Az Újvidéki Nemzeti Színházban láttam. Ez a fiatal rendező nagyon izgalmasan gondolkodik, bátran nyúl egy klasszikus szöveghez, és hozzáteszi a saját gondolatait.

* A Szegedi Tudományegyetemen jársz doktori iskolába, hamarosan végzel. De nem színházelméleti szakot választottál, hanem irodalomtudományt. Miért?

— Azért, mert úgy éreztem, hogy kell — és valóban kell is. Vannak ilyen korszakok az életemben, amikor egyszer csak elkezd szűk lenni a bőröm, és valamit kell magammal kezdenem. A tanulás erre tökéletes, és ha még el is mész valahova tanulni, az a legjobb. Szegeden soha nem számítottam helyinek, az ottani egyetemi életet sem ismertem, úgy voltam vele, miért ne. Nagyszerű emberekkel találkoztam, és ebből csak hasznom származott. Ez rengeteg energia, idő, viszont kellenek ezek a kiszállások. És kellenek az utazások is. A munkajellegűek és a szórakozásból „elkövetettek” is. Azok annyira feltöltenek, hogy nem érzem a kilométereket, a buszban alvás kínját, mert egy kulturális, művészeti sokkhatás ér, a szó legnemesebb értelmében, s ez elfeledteti mindezt. Ilyen volt például az oroszországi út vagy Prága is.

* Öt éve tanítasz az újvidéki Művészeti Akadémián. Merrefelé tartanak most a fiatalok, mi a legnagyobb hiányosságuk, előnyük?

— Én nem szeretnék kizárólagos lenni, s csak a színészpalántákról beszélni. Ezzel a virtualitással hirtelen annyira megváltozott körülöttünk a világ, hogy a fiatalok elkényelmesedtek, és bezártak. Régen menni kellett az információ után. Például a könyvespolcig, s levenni az Idegen szavak szótárát. Vagy elsétálni a könyvtárba. Most pedig minden egy okostelefonban van. Én ezt nagyon élvezem, de azt látom, hogy a fiatalok már telítve vannak. Támadja őket ez az információ, s talán nem is a megfelelő módon tudják kezelni. Olyan természetes nekik, hogy létezik, hogy nem tanulták meg kihasználni az előnyeit.

* Te mint tanár hogyan küzdesz ez ellen?

— Mindig azt szoktam mondani, hogy ha már van okostelefonunk, megéri egy kicsit előbb felkelni, megfőzni a kávét, és elővenni a készüléket, hogy megnézzük, mi történt a nagyvilágban.

* Ez fontos a fiatal színészpalánták számára?

— Nagyon. Mindenki számára az kellene hogy legyen. Ráadásul ők egy csomó előadásban fognak majd játszani, mely a jelenre reflektál. Lehet az egy klasszikus szöveg, de ott is lesznek áthallások. Az, hogy ne legyél nyitott a világra, egy nagy hendikep. A másik generációs különbség a véleményformálás módja. Ebben az anonim világban könnyű kiosztani valakit. De az a fajta véleményformálás, amikor több oldalt megvizsgálva, végiggondolva, a saját személyiségemből adódóan mondok valamit... az nagyon ritka. Szélsőségek vannak. Vagy a radikális kiosztok mindenkit, és minden rossz, vagy a nem tudom, majd valaki eldönti helyettem, mit gondolok létezik. Félelmetesek ezek a blogok, vlogok, influenszerek, az egész celebvilág, a média. Bebújunk mögéjük, mert tetszik, amit X. Y. csinál. Ez nem jó. A fiataloknak nincs saját véleményük.

* Szigorú tanár vagy?

— Állítólag igen. Én nem így gondolom.