Valahogy mégsem sikerült teljesen elszakadnom az akácmézillatú gyerekkoromtól. Más-más szemszögből nézve ez jó is, meg nem is. Jónak mondható, mert így háborítatlanul hihetek tovább a mesékben, ahol a gonosz(k)o(dó)k végül minden mesterkedésük ellenére elnyerik méltó ,,jutalmukat”, de ha felkeltenek, annál inkább fáj a felismerés: a valódi világban igencsak megzápult valami! Hogy a Pancsova fölötti kén-dioxidos levegő, esetleg a kicsiny falum határában terpeszkedő cukorgyári ülepítő medence időnkénti bűze nógatja-e inkább hangulatomat: igazán nem tudom érdemben eldönteni. Azt viszont annál határozottabban merem állítani, hogy erre, mifelénk belátható időn belül nemcsak a gólyáktól vonják meg a ,,fuvarosengedélyt”, de a Péterkéket (vagy Pinocchiókat, esetleg Burattinókat, ha így tetszetősebben hangzik!) már fából sem tudjuk majd kifaragni. Igen egyszerű oknál fogva: mert a fa hiánycikk!
Tudjuk ezt jól mi síkságiak, meg aztán itt vannak heti rendszerességgel, emlékeztetőül a čačaki, valjevói fuvarosok, akiknek pont ez a szükségünk hoz némi pénzt a konyhára. Mi tüzelünk, ők vágnak, a šumadijai erdőség pedig - más választása nem lévén - feltartóztathatatlanul fogy. Fecskeszárnyon cikáznak a gondolatok a Lasta fedélzetéről, a Batočina és Belgrád közötti autópályán. Vissza a goči stanišinci gyermeküdülőbe az idei tél utolsó hómaradványaihoz, de ugyanakkor haza is. Haza, ahol a kémények télvíz idején kukorica- és faegyveleg-füstöt bodorítanak magukból. Lénárd még vág egyet fakardjával vélt kalózai ellen, aztán őt is elnyomja az álom a nagyanyja ölében. Ezúttal nem vehetem fel ,,dócsé”. És - be kár! - a balatonszabadi Bernicz István bácsi fokosait sem forgathatja meg betyárosan a legényke, a faragott vasderesek valamelyikén. De hogyan is tehetné? Hiszen a mester a Sió-csatorna menti falunapról csak énelőttem sejlik fel, miközben Bonci bácsi újévi jókívánságain derülök, amit a messzi testvértelepülésről küldött. Kis lak áll a hatalmas szerbiai pusztaság közepén, bontásra ítélve. Megmentették-e belőle legalább a faragott garnist az örökösök?
- Egyedül azt hoztam eladni - mintha újból látnám a fafaragó bácsi parolára nyújtott kezét. - Mármint a garnist. A többi amolyan hangulatcsináló remekmű. Jólesik itt lenni ebben a zsibongásban, újra a fiatalok között. Nyolcvanegy évem alatt megannyi dolgot kóstoltam meg, de igyekeztem csak a szépet továbbmenteni. Késeim, vésőim körtefába, iharba, dióba metszettek leginkább tulipántos mintákat, amit aztán pácoltam, lakkoztam, szárítottam. Viszont áruba bocsátani valahogy sosem volt könnyű. Pontosabban: nem tudtam hűtlen lenni hozzájuk, bár a német turisták gáláns ajánlatait nagy ,,istenkáromlás” volt visszautasítani - teszi hozzá nevetve. - Surbankó legényke lehettem, amikor a cigánylegények beavattak a kanálfaragás titkába, de 1976-ig, amikor tüdőproblémáim miatt leszázalékoltak a munkahelyemen, a fafaragást mellőztem életemből, akárcsak felnőtté válásom idején a cserkészetet vagy a tenisz iránti rajongást. Ma is kételkedve néznek rám, ha mesélem, hogy Sinkovits Imre színész mellett teniszlabdaszedő is voltam. Szakmai utánpótlás pedig sem a szűkebb családi körből, sem a kívülállók közül nem fakadt - vélem hallani a mester csendes megjegyzését az idők távlatából, miközben kérges kezét enyhe remegéssel tárta ki metszett remekei fölött. A sikló tekintetem korokon és tájakon át a vakáció fénymorzsáit csipegető, fáradt gyermeksereg között landol végül.
Az emlékezet kútjából merítettem ismételten, tudatalattimban kutatva a soha meg nem ismert nagyapáim után.