Sosem értettem, amikor iskolás koromban az osztálytársaim arra panaszkodtak, hogy unalmas volt a nyári szünet, nem volt mit csinálni, nem történt semmi. A ’90-es években nőttem fel, abban az időben még nem arról szólt az élet, hogy a szülők igyekeztek a gyerek minden percét eseményekkel és tevékenységekkel kitölteni, főleg nem Szerbiában, ahol ha éppen nem háborúztak, akkor csak szünetet tartottak két háború között. Szóval, nem volt mit tenni, ha nem kellett a ház körül segédkezni, vagy nem volt a családnak annyi pénze, hogy a fél nyarat a tengeren vagy legalább valamilyen folyóparton töltse, akkor az embernek magának kellett elfoglaltságot találnia. Nekem ez könnyű volt, hiszen minden percemet olvasással töltöttem.

Később, amikor dolgozni kezdtem, rájöttem, hogy a felnőtt emberek a nyarat általában azzal töltik, hogy az év közben elmaradt dolgaikat pótolják, ezért például hálásak azért, ha nem kell még mással is foglalkozniuk. Például a politikával vagy a közélettel, nem szerveznek választást, nem döntenek fontos témákról a parlamentben, mindenki nyaral, vagy legalábbis szünetet tart a hétköznapi életében. És ez egy ideig működött is. Néhány éve viszont mintha megváltozott volna valami. Mintha senki nem akarna pihenni, vagy inkább mintha mindenki azt akarná mutatni a világ felé, hogy nincs idő pihenésre, kikapcsolódásra, nincs idő semmire, csakis a világmegváltó dolgokra.

Újságíróként néhány éve nyaranta még nagyítóval kellett a témákat keresni. Kapálózni kellett, hogy összejöjjön egy húszperces híradó vagy egy hatvanoldalas újság. Itt egy falunap, ott egy főzőverseny, milyen lesz a termés, esik-e az eső, mennyire van meleg, ki hova megy nyaralni, drága-e az üdülés, mi várható télen, hamarosan kezdődik a tanítás…

Ha most végignézünk a szerbiai vagy a vajdasági sajtón, nem ezeket a témákat látjuk, pontosabban nem csak ezeket, hiszen azért a nap süt, az eső esik, nyaralni szeretnek az emberek, és a főzőversenyeket meg a fesztiválokat is ilyenkor tartják meg. Ezek mellé azonban fokozatosan beúsztak az egyáltalán le nem álló politikai események. A parlament még mindig ülésezik, Koszovóban nagy a feszültség, a nemzetközi helyzet fokozódik, és erről természetesen hosszan kell beszélni sajtótájékoztatók és külföldi látogatások keretében. Arról nem is szólva, hogy május 3-a óta új időszámítás is kezdődött: a gyász folyamatos ki-, meg-, vissza- és lefordítása.

Marad a belügyminiszter

Május 18-án kezdődött el az a parlamenti ülés, amelynek egyik témája Bratislav Gašić belügyminiszter menesztése volt. A politikus elleni bizalmatlansági indítványt az ellenzéki képviselők adták be, de hét hétig tartó vita után sem sikerült meggyőzniük a 250 tagú parlamentet arról, hogy le kell váltani a belügyi tárca vezetőjét. Az indoklás: nem tett semmit, hogy megakadályozza a május elején történt ámokfutásokat. Bővebben: a miniszter egész múltja és tevékenysége, fellépése, magatartása, személye. Felesleges ezt túlragozni, hiszen a 250 képviselőből végül 37-en gondolták úgy, hogy mennie kell. Szóval marad.

Mennyit ér az, akinek nincs gyereke?

A parlamenti vita másról is szólt, az ország biztonsági helyzetéről, a kormány viszonyulásáról, egyáltalán az ország és a társadalom állapotáról. És ezek a kérdések sokkal érdekesebbek is voltak, mint a miniszter távozása vagy maradása. A vita hevében ugyanis számos olyan kijelentés hangzott el, amely utána napokig uralta a közbeszédet.

A legutóbbi ilyen Aleksandar Martinović haladó párti miniszter megjegyzése volt, mely szerint míg ő három gyereket nevel, sokan csak a kutyájukért vagy a macskájukért felelnek. A kijelentés nemcsak az ellenzék soraiban keltett felháborodást, hanem a lakosság körében is, hiszen kijelentésével a politikus valójában értéktelennek nevezte azokat, akiknek nincsenek gyerekeik. A miniszter nevében először Aleksandar Vučić köztársasági elnök kért bocsánatot, pontosabban azt mondta, a miniszter bizonyosan nem úgy gondolta, már megbánta a kijelentését, biztosan bocsánatot is kér majd. Ez a bocsánatkérés néhány órával később természetesen meg is történt. Hogy mennyire volt őszinte és szívből jövő, az más lapra tartozik, ahogyan az is, hogy bocsánatkérésnek minősül-e, ha valaki így fogalmaz: „Sajnálom, ha bárkit is megbántottak a szavaim.” A ha és az amikor közötti különbség az ilyen esetekben igazán nagy, és a szavak megválogatásából pontosan lehet látni, hogy valaki komolyan gondolja-e, amit mond, vagy sem.

Koszovóban a helyzet változatlan

Nincs azonban az embernek sok ideje egy-egy kijelentésen vagy eseményen hosszan rágódni, mert máris jön a következő. A szerb elnök közölte, hogy Belgrád az ENSZ Biztonsági Tanácsának sürgős összehívását fogja követelni a kialakult helyzet miatt, Észak-Koszovóban ugyanis veszélyben a helyi szerbek élete és biztonsága. A NATO vezetőivel is tárgyalni akar, hogy kiderüljön, a helyi koszovói rendőrségnek vagy a NATO parancsnoksága alatt álló békefenntartó erőnek, a KFOR-nak a feladata-e járőrözni, és fenntartani a biztonságot. Nem mindegy, ugye, hiszen ha a KFOR-é, akkor a koszovói rendőrök vonuljanak ki, ha viszont a koszovói rendőröké, akkor mire volt jó az ENSZ BT 1244-es számú határozata. Az Európai Unió Koszovóval szemben már bevezette a politikai és a gazdasági szankciókat, de ha nem nyugszik a helyzet, akár Szerbia is erre a sorsra juthat (ni kriv, ni dužan).

Európa védőbástyája

Nem csak Koszovó és a rengeteg illegális fegyver hordoz magában veszélyt Szerbiára nézve, hiszen az illegális bevándorlás sem szűnt meg, a migránsok továbbra is ezerszám érkeznek a Közel-Keletről és Afrikából Európába. Az egy dolog, hogy nem akarnak Szerbiában maradni, de amíg itt átvonulnak, csak okoznak kárt akár szándékosan, akár véletlenül. Az egyre több fegyveres leszámolás már mindennek a csúcsa, de emlékezhetünk a letördösött ágakra, a leszedett terményre, a sok szemétre, arra, hogy már senki sem jár szívesen kirándulni az erdőkbe.

A múlt héten ismét találkozott a szerb elnök, a magyar miniszterelnök és az osztrák kancellár annak érdekében, hogy a migráció megfékezéséről tárgyaljon. Ilyenkor leginkább követelések hangzanak el, hébe-hóba tervek is, a gyakorlatban viszont semmi sem változik. Hogy javult-e a helyzet, arról most leginkább a makkhetesieket kell megkérdezni. Borítékolom a választ.

Az osztrák—magyar—szerb találkozón egyébként elhangzott, valójában ez a három ország védi Európát attól, hogy elárasszák a bevándorlók, és az együttműködésnek köszönhetően nincs annyi migráns az EU-ban, mint egyébként lenne.

Jól kezeljük-e a gyászt?

Több mint két hónapja történt a belgrádi iskolai ámokfutás és a Mladenovac környéki lövöldözés. A gyászolók nyilván soha nem fogják magukat túltenni ezeken a veszteségeken, de egyelőre a társadalom sem tűnik gyógyultnak. A hétvégi, erőszak elleni tüntetések folytatódnak, 100 000 fegyvert is leadtak, mégsem látszik az előrelépés. A Vladislav Ribnikar Általános Iskolában menesztették az igazgatót, helyére azonban egyelőre nem találtak senkit, hiszen egyetlen tanár sem akarja azt a bélyeget és felelősséget vállalni, amely ezzel járna. Az iskolaépület felújítása és átalakítása azonban megkezdődött. Ennek az a célja, hogy másmilyen vizuális élmény legyen belépni az iskolába, a diákokat ne emlékeztesse arra, ami május 3-án történt. A szülők szerint ez kevés lesz, és sokan eleve azon gondolkodnak, hogy átíratják a gyereküket egy másik intézménybe.

UborkaszezON?

Mindezen események közepette pedig Szerbia készül a télre. Hideg lesz-e, lesz-e gáz, lesz-e áram, mi mennyit drágul? Készül az előre hozott parlamenti választásra. Mikor lesz, az ősszel, a télen vagy csak a tavaszra, a tartományi és az önkormányzati választással egy időben? Készül a bizonytalan jövőre. Lesz-e háború Koszovóban, lesznek-e szankciók, meddig tart a háború Ukrajnában, mik lesznek még a következményei? Szóval, esemény és gondolkodnivaló van bőven, nincs idő az uborkára.  

Fotók: Tanjug