Andrew Dominik azon filmrendezők egyike, aki ha úgy érzi, hogy egy munkában nem tudná teljes mértékben megvalósítani elképzeléseit, akkor inkább nem vállalja a felkérést. Ezért is történhetett meg, hogy az elmúlt tizenhárom esztendőben mindössze három egész estés alkotást készített, jóllehet a Paramount Pictures több alkalommal is kérte — dolgozzon nekik. Nemet mondott, mert nem szereti, ha akár egy picit is irányítják. Az ausztrál gyökerű képíró a szó szoros értelmében szabad alkotó, aki kerüli a stúdiórendszert, a megalkuvás sosem volt kenyere. A nézőket tiszteli, de a nagyérdemű lelkivilágával nem foglalkozik. Hidegen hagyja a pillanatnyi közönségsiker, kizárólag a rögzített képkockáinak utóélete érdekli, valamint az, hogy az utókor hogyan ítéli meg a filmjeit. Ezért is olyan fontos számára, hogy a legtöbb prominens mustrán megjelenjen.     
Legújabb remeke az Ölni kíméletesen (Killing Them Softly) szerencsére bekerült a szabadkai Lifka művészmozi idei repertoárjába. Andrew Dominik ezúttal a sötét alvilágot választotta témájául. Nem stilizálja a szervezett bűnözést, mint ahogyan Francis Ford Coppola tette a Keresztapában. Nincsenek nála lehengerlő öltönyös gazemberek, akiknek csak egy szavukba kerül megoldani a problémákat. A vászonról visszaköszönő kiégett, lecsúszott bűnözők a saját anyjukat is megölnék, ha lenne, aki eleget fizet érte. A középpontban pedig azt az Amerikát láthatjuk, amelyet szerencsejátékból építettek fel, és amelyben a szabályok fellazulásával kezd felbomlani a rendszer. A forgatókönyvet George V. Higgins regénye nyomán maga Dominik írta. Már első olvasásra megtetszett neki az alapmű, amely a hetvenes évek társadalmi törésvonalait ábrázolja. Ő — a témát aktualizálva — a 2008. évi gazdasági világválság idejére helyezte az események súlypontját.
Már a bevezető képsorok is igen szuggesztívek. Egy fiatal fickó halad át az alagúton, amelynek már látja a végét. A háttérben Barack Obama beszédét halljuk, a flaszterkoptató srác pedig egy elhagyatott, lepusztult városrészben köt ki. Az akkor még megválasztás előtt álló elnök a szabadságról, a reményről beszél, miközben a szél hordja a szemetet, a piszkot. A színvilág lenyűgöző, gyönyörűen táncolnak a fények, a díszlet azonban romos. A helyszínt nem lehet azonosítani, éppen azért, hogy tudatosodjon a szemlélőben: bármely észak-amerikai városról szó lehet. Képírónk kameráját a hetvenes évek új hollywoodi szellemiségének megfelelően kezeli. Nála nincs jó és rossz, kizárólag érdekek léteznek, s a határvonal hősök és véres kezű gonosztevők között szinte elmosódott. A rádió és a tévé az egykori vezető, George W. Bush, valamint Barack Obama nyilatkozatait közvetíti, mindeközben a piros-fehér sávos, kéken csillagozott színfalak mögött ömlik a vér. A feszültség fokozására a zárójelenetben még néhány nagyon merész mondat is elhangzik. Andrew Dominik démonizálja az egykori washingtoni államalapító, Thomas Jeffersont is, aki — noha az amerikai alkotmányban rögzítette, hogy Isten előtt minden ember egyenlő — hagyta, hogy gyermekei egy rabszolgatartó társadalom árnyékában nőjenek fel. Az emberéleteket kiontó, véres kezű főhős, Jackie Cogan pedig még azt is kimondja, hogy Amerika nem állam, hanem csupán egy nagy üzlet.
Az említett bérgyilkost ezúttal arra kéri a szervezet, hogy intézze el azokat, akik kiraboltak egy, a maffia által működtetett illegális kártyabarlangot. A feladatát igyekszik elvégezni, életeket azonban már nem szívesen ont ki, és már szinte magától is undorodik. Áldozataival szereti elhitetni, hogy nem lesz baj, és csak azután húzza meg a ravaszt, miután elérkezett a teljes megnyugvásuk pillanata. A személyes kapcsolatokat kerüli, hiszen előfordulhat akár, hogy arra kérik: vadássza le a legjobb barátját is — persze, ha lenne neki. Ha pedig valakit mégis szemből kéne lepuffantania, biztosan nem tenné örömmel — úgy, mint régen —, mert az áldozatok ilyenkor esküdöznek, könyörögnek, térden állva kérik, hogy hagyja meg az életüket. Olykor ez még őt is meghatja, ezért ha csak módja van rá, „kíméletesen”, távolról öl. 
A film elkészültéhez nagyban hozzájárult Brad Pitt is, aki nemcsak kiváló színészi képességeit adja hozzá a „termék”-hez, hanem a produceri teendőket is magára vállalta. Tette mindezt annak ellenére, hogy elmondása szerint nem tud mindennel egyetérteni, ami a vásznon elhangzik. Kedves Olvasók, ha mégis vannak önök között olyanok, akiket hozzám hasonlóan nem a politikai színezet, hanem inkább a moziélvezet vonz, váltsanak jegyet erre a remekre! A szuperközelik, a mesteri lassítások, valamint a balettelőadások koreográfiáját idéző erőszakos jelenetek művésziessége mindenért kárpótolnak.