Népszerűségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a könyvhétre — hiánycikk lévén — már újra is nyomtatta a kiadó.
T. Kiss Tamással a regény és a valóság közötti egybecsengésekről, ellentétekről és (ön)azonosságokról beszélgettünk.

* A narrátorodnak nagyon bölcs be- vagy éppen kiszólásai vannak a szövegeidben mind párkapcsolati, mind baráti vagy más emberi vonatkozásban. Te is ilyen bölcs vagy?
— Alighanem ilyesmi vagyok én is, mert amit a narrátorom szájába adok, azok az én gondolataim. Az írás számomra is egyfajta elmélkedés. Nem előhúzott, kész klisékkel, mondatokkal dolgozom, hanem írás közben jutnak eszembe dolgok. Lehet, hogy tényleg bölcsen hatnak, de ez a regényben olyan célt is szolgál, hogy kontrasztot teremtsek: tudok bölcselkedni, ha akarok, de az elbeszélőnek is egyfajta sajátossága az, hogy az életvitel, amit folytat, néha épp az ellenkezőjét tükrözi a bölcs magatartásnak. Ez az elbeszélő dilemmája: állandóan gyengének minősül, mert mindig vannak kísértések, amelyek eltántorítják az ő kis bölcs megállapításaitól. De a regény vége felé talán már kezdi ezeket a bölcs gondolatokat elfogadni (saját magától), és kezd egy kicsit felnőni. A tetteivel is próbál bizonyítani, és aztán ez az egész hitelesebb lesz a szájából, mint a regény elején. A fejlődésnek valahol ott kell lennie a történetben.

* Említetted az ellentéteket, ezekből több is van a regényben. Eleve egy vajdasági, magyarkanizsai és egy párhuzamos, szegedi síkban játszódik a történet. A kettő elég élesen elkülönül egymástól. Miben gyökerezik a narrátornak ez a két párhuzamos léte?
— Ezeket a különbségeket az elbeszélő akkor veszi észre, amikor átmegy Szegedre tanulni, mert lehet, hogy eddig csak a médiából, kisebb-nagyobb időtartamú utazásokból tudta meglátni és bírálni ezt a világot. De most, hogy már odavalósi barátai vannak, ott tölti a mindennapjait, kvázi a színfalak mögé lát, és olyan dolgokat is észrevesz, amiken eddig nem gondolkodott el: az emberek hozzáállásán, a társadalmon, a kultúrán, de főleg a nyelven, aminek különbözőségére először figyel fel. Kanizsa meg Szeged rengeteg ellentétet szül a regényben. Az egy dolog, hogy valóságos határ választja el a két országot, a két várost, de a regény ideje és a két helyszín is fel van osztva múltra és jelenre: az elbeszélő Szegeden fiatalabb, Kanizsán pedig idősebb egy évvel, és ez megint egy csomó ellentétet szül. Én is észrevettem ezeket a különbségeket, de én talán nem bírálom ilyen szempontból, mint az elbeszélő. Én elfogadom a két világot, és egyenrangúnak ítélem meg őket. Itt minőségbeli különbség nincs, egyik sem rosszabb, mint a másik. Én is valahogy így élem meg, ez csak egy érdekesség, amivel el lehet játszani egy ilyen könyvben.

* Mi volt előbb: a sztori vagy a nyelvezet?
— Szerintem a nyelvezetem már előbb kialakult, a novelláimban is ehhez hasonló nyelvezettel írtam. Aztán amikor már tudatosult bennem, hogy egy vajdasági regényt kell írnom, akkor úgy gondoltam, hogy ezt a vajdaságiasságot is az ellentéteivel együtt mutatom be, és kitaláltam egy ilyen Vajdaság—Magyarország kontrasztot, a történet pedig még csak ezután következett, folyamatosan alakultak ki az események.

* Megjelenése óta sokan emlegetik a kötetedet. Ilyenkor általában azt mondják, hogy amit legjobban kedvelnek benne, az az őszinteség, leplezetlenség, amivel ezeket a fiatalkori kicsapongásokat leírod. Ráéreztél volna, hogy ez az, ami hiányzik az olvasóknak?  
— Szerintem igen. Én is időről időre előveszek egy Bret Easton Ellis-könyvet, ami tele van ilyen dolgokkal. Valószínűleg éreztem, hogy ilyennek szeretném a sajátomat is: szókimondónak, nyíltnak. Az első kötet nyilván bármilyen lehet, de én megpróbáltam egy kicsit felkavarni az állóvizet, úgy éreztem, hogy ha egy akármilyen könyvet írnék, akkor nem érném el a kívánt célt. Így legalább az első könyvemnek lett egy kis visszhangja, beszélnek róla. A főhős cselekedetei vagy a könyvben előforduló szereplőknek a különféle dolgai szerintem nem annyira extravagánsak, csak ez papíron van, és olyankor mindennek más a súlya. Szerintem ezek hétköznapi dolgok egy egyetemista életében. A könyvben nyilván egy csomó minden sűrítve van, és a nagyobb hatás kedvéért ezek egyszerre vannak bemutatva, de valahol ilyen a világ is, és akartam visszaadni.

* Az elsőkönyvesek privilégiumának tartod azt, hogy így be lehet szólni vagy felkavarni az állóvizet?
— Nem is tudom, hogy ez privilégium-e. Lehet, hogy valaki a harmadik könyvének a készítése közben szedi össze a bátorságát ahhoz, hogy így írjon. Én úgy éreztem, hogy így tudok a legkönnyebben írni. Szerintem az olvasó is szereti ezeket a kis történeteket, és izgalommal olvassa őket. Ha megrökönyödéssel olvassa, az is egyfajta élvezet lehet számára, én pedig szerettem volna, hogy ezek a kis történetek, anekdoták vagy bármik, szórakoztassanak.