- Szabó Attila felvétele

Két kiváló zenetanár, sokat megélt, európai rálátású művész, amilyenekből kevés van ezen a tájon. László zentai, Emília oromi származású, a 60-as, 70-es években a vajdaságiak körében nagy népszerűséget élvezett szarajevói zeneakadémián diplomáztak, Emília ének, László pedig klarinét szakon. Ott ismerkedtek össze munkájuk végzése közben immár harminc-egynéhány éve. A férj számos rangos hazai és nemzetközi verseny díjazottja, a szarajevói Zeneakadémia, az Operaház, az RTV munkatársa, a feleség ugyanott középiskolai tanár, aki tizenévesen itt, Szabadkán csillagocska volt a szórakoztató zene egén. Iskolái befejeztével megjárta Németországot, operaházakban lépett fel kórustagként és kisebb szerepekben egy színpadon énekelhetett pl. Placido Domingóval, maradt is volna tovább külföldön, ha László rá nem beszéli: éljenek a világ legrokonszenvesebb városában, Szarajevóban, amelynek a légköre a leginkább hasonlított az akkori Vajdaságéhoz, ahol nem nézték, ki milyen nemzetiségű, ahol mindenkinek, minden értéknek megvolt a helye a nap alatt, ahol a kultúrák, vallások találkoztak, gazdagították egymást, ahol ,,raja (haver) volt mindenki mindenkivel... Életük végéig maradtak volna talán ebben az emberszabású, otthonias légkörű, 500 ezer lakosú városban, ha közbe nem szól a borzalmas háború. A Baráth házaspár ezután öt évig kényszerből Pécsett gyakorolta a hivatását, de visszahívták őket Szabadkára, s ekkor - látva, hogy mindenki fél lábbal már távozóban van innen, a háborúsérült vidékről, csak azért is letették a voksukat a vajdasági magyarság mellett: Emília szinte sorozatban neveli ki a zenei középiskolában a szegedi, pesti, kijevi, újvidéki, zágrábi, belgrádi zeneakadémiákon nagy örömmel fogadott ígéretes tehetségeket. László a nyugdíjba vonult doyen, Lévai Mátyás tanár úr klarinét szakos diákjait vette védőszárnyai alá. 2002-ben elfogadta a zentai zeneiskola igazgatói posztját. Azóta ingázik/ingáznak e két város között. Hogy mi mindent csinálnak, miről hogyan vélekednek, arról szóljanak ők maguk.
Emília: - Én operaénekes szerettem volna lenni, de ehhez sem az alkatom - nem vagyok magas -, sem az idegrendszerem nem felelt meg. Ehhez a hivatáshoz ugyanis vasidegek kellenek, könyöklés, miegymás, ezért döntöttem úgy végül is, hogy pedagógus leszek. És nem bántam meg.
- Énekelni a világ legegyszerűbb dolgának tűnik, de hát mégsem az. Miért?
Emília: - Nagyon is komplikált dolog az éneklés. Egyszerű, természetes hatást kell kelteni, de az énekesnek, ugye, semmilyen hangszer nem áll rendelkezésére, hanem a saját testéből, izmaiból, hangszálaiból kell képeznie a hangokat, ami rettenetesen nehéz dolog. Jómagam az olasz iskola híve vagyok, a bel cantóé, a szép éneké, ami a tökéletes szépségű emberi hang kiművelésére helyezi a hangsúlyt. Felszabadultan, görcs nélkül énekelni - ez a cél. Gondoljon csak Rúzsa Magdira, aki az egész délvidéki - és nemcsak a délvidéki magyarságot könnyekre fakasztotta a maga őstehetségével, az egyszerű és nagyszerű, szívből jövő, őszinte éneklésével. Istenáldotta tehetség ő, amilyen kevés születik a földön.
László: - Nagyon kellett most egy Rúzsa Magdi nekünk, délvidékieknek, akiket az anyaország el-elfelejt. Láttam Gyurcsány urat a közönség soraiban, és ez nagy elégtétel nekünk a 2004-es választások után. Hiszen a magyar értelmiségnek a nyolcvan-egynéhány százaléka a mostani országhatáron kívül született. Mit csinálnánk egy Arannyal vagy egy Bartókkal?! Megtagadnánk őket?
- Sok minden történt zentai igazgatósága alatt: szakmailag fejlesztették az iskolát, gyönyörű hangversenytermet építettek, megalakította a népszerű, ötven-egynéhány tagú fúvós zenekart, amely azóta ,,osztódással szaporodik más városokban, falvakban is, különféle nagyszerű programokat, szemináriumokat szervez, rengeteg híve, barátja van, de úgy hallom, ellenlábasa is akad...
- Mint igazgató próbáltam felfedni a rejtett tartalékokat, felébreszteni a kollégákban a szakmai önérzetet. Mi most egy kicsit ellustultunk, az önkezdeményezést por lepi, és ha újításokba kezd az ember, általában kínai falakba ütközik. ,,Ne bánts, nekem így is jó, ezért a fizetésért elég, ha ennyit is csinálok - mondják. A középszerűség uralkodik. Egyszerűen mintha nem kívánnánk a haladást. Habár ez a mi kis régiónk - a Balkán egyáltalán - olyan nagyszerű talaj! Mi főleg érzelemmel tolmácsoljuk a világot, ami a zenében nagyon fontos. Ellentétben más államokkal, ahol először a zenetechnikai tudásra helyezik a hangsúlyt. Az ilyen ,,koraérett gyerekek hamar kiégnek, s elvesznek a művészet számára. A zenetanulás egy sok lemondással járó, gladiátori munka. Ezt szoktam mondani a gyerekeknek: képzeld el, fiam, hogy te vagy a klarinét. A lelkedet szólaltasd meg rajta.
Mi a nejemmel nem az élet dekorációs elemének tekintjük a zenét. Ez egy karakterisztikus, embernevelő tevékenység. Úgy igyekszem oktatni, hogy közben bevonjam az irodalmat, a filmet, a könnyűzenét, Karádytól kezdve a modern technikáig... Nem idomítani kell a gyereket, hanem tanulni tőle, és vele együtt átélni az életet. Kodály szerint is először az embernek a lelkét kell nevelni, majd a szívét, és csak legvégül a játszási ,,gyorsaság-át. Az egész egyéniséget kell szem előtt tartani. Ez manapság fordítva történik.
- A mi tudásunkat készen megvásárolja a gazdag Nyugat...
László: - Még szerencse, hogy kifogyhatatlan a tehetség-tárházunk. És különben is mire jöjjön haza egy külföldön végzett tehetségünk? Hol lépjen fel, hol dolgozzon? És meg tud-e élni a keresetéből itthon?
Emília: - Mi tulajdonképpen zenei téren is kolonizálódtunk. A nyugati világ nemcsak az énekesgárda, hanem a zenekarok fejlesztésére is sokat adott. Ott minden kisvárosnak saját zenekara volt és van.
- Sokat megélt emberek. Akik képesek voltak letenni a terheiket, s újrakezdeni. Nem is egyszer...
László: - Az életelvem az, hogy soha ne haraggal kezdd a napodat, ne haraggal válj el senkitől, minden reggel úgy kelj fel, hogy új feladat előtt állsz, amit a tapasztalatoddal meg tudsz oldani. A sérelmek azonban mindennaposak. Elszívják az ember energiáját. Sok a tájékozatlan ember. A hiúság, ami mozgatja a világot, óriási. Én naponta tapasztalom ezt mint igazgató. Az ösztönösségre alapoz a legtöbb ember, ami már határos a dilettantizmussal. Hiányzik a hivatáshoz való felelősségteljes hozzáállás, az állandó fejlődés igénye. Óriási a rosszindulat a háború óta. Politikai megosztottság, hatalomvágy uralkodik a vajdasági magyarság körében is, a határon túl is, a politika mindenbe, még a művészetekbe is beleszól. Pedig a zenének mint művészetnek nem volna szabad rosszindulatot keltenie. Egy illyési idézettel élek: ,,A magyar lélek olyan, mint a pusztában égő pásztortűz. Világít, de nem melegít.
Az én számomra a disszonancia egy megértett konszonancia. Érdekes módon ez nem működik. Olyan szakmailag beavatatlan emberek próbálják megkaparintani a hatalmat a művészetekben is, akik a politikai hierarchiában foglalnak el helyet. És ez a gyakorlat becsúszik mindenhova. S mi történik ilyenkor? Az értelmiség, a gondolkodó emberek visszavonulnak, és hallgatnak, a maguk életét kezdik élni. Holott ekkor kellene a leghangosabbnak lenniük.
Hogy miért van bennünk ez a széthúzás!? Még amikor egységes céljaink lehetnének, akkor is? Fogyunk, fogyatkozunk, elmennek a gyerekeink, és akkor összehoz bennünket egy Rúzsa Magdi. És együtt sírunk vele. Most ott tartok, hogy vissza szeretnék térni a hangszeremhez, oktatni, gyakorolni, részt venni kiváló produkciókban. Addig, amíg a politikai körülmények nem konszolidálódnak. Zenta nemcsak a lelkemben él, a visszatérés könnyebb, mint a távozás. Magamra, a család újbóli egyesítésére szeretnék most már áldozni, itt tanítani Szabadkán, de Pécsre is szívesen eljárok vagy bárhová, ahol a művészetről, oktatásról, a fejlődésről van szó.