Megfogyva bár, de törve nem! Hivatalosan továbbra is három, egykoron echte önálló al-dunai falu (Hertelendyfalva, Székelykeve és Sándoregyháza) szórványmagyarságának etnikai gerincét adva, de költöztek át idővel közülük többen a szomszédos és környékbeli településekre is, illetve a külhonba, a tengerentúlra… Ki hamarébb, ki valamivel később. Az idő és hozadéka függvényében. Persze ha csak a statisztikát figyeljük, a helyzet valósággal lehengerlő: a helyi tanintézményekben ugyanis már szinte teljesen megtörtént a nyelvi asszimilálódás. Hertelendyfalván az alsóban napjainkban mindössze egyetlenegy magyar tannyelvű diák van. Némi kapaszkodót az anyanyelvápolás tud még felkínálni. A történelmi egyházak, a művelődési egyesületek, illetőleg a bennünk tevékenykedő szellemi húzóerő aktív szerepvállalásával. Az Úr mindenkor megtartó kegyelmében bízva.

Múltat idéző fotókiállítás

Egy hányatott sorsú közösség megannyi alkalommal, újra meg újra elmondott élettörténetének legutóbbi fejezetei ezek, melyekhez legutóbb — dátumilag ez év enyészet havának (november) huszonötödik napján — egy hálaadó ünnepség is hezzáadatott. Helyszínileg a hertelendyfalvi Tamási Áron Székely–Magyar Művelődési Egyesület berkeiben. Kezdődött mindez egy kopjafaavatással, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége (BSZOSZ) anyagi és logisztikai háttértámogatásával. Az alkotás, mi állíttatott a hajdani, szép emlékű Thomka Károly (1829–1905) telepítő református lelkész úr tiszteletére, Jakab Róbert fafaragómester munkáját dicséri. Mint ismeretes, két évtizeddel ezelőtt, az idetelepítés alkalmából a vojlovitzi közösség helyreállította a lelkész síremlékét a helyi temetőben, és emléktáblát avatott a néhai falu központjában lévő református templomban. A jelenlegi gesztus előtt Bonyhádon, Pancsova város testvértelepülésén avattak fel egy kopjafát Thomka Károly emlékére. Az ottani Székely Emlékparkban jelen év januárjában a madéfalvi veszedelemre való megemlékezés alkalmával. És hogy mi is ez a jelkép tulajdonképp? Egy útmutatás és intés — generáció(k)tól függetlenül —, melyhez Nagy Sívó Zoltán tanár úr (1927—2018), Hertelendyfalva néhai pedagógusa és elkötelezett krónikása vélhetően (plusz tömör szókimondósággal!) ma is csak ennyit fűzne:

„Önbecsülésre, a nyelv és a hit megőrzésére lenne szükség, mert elveszni azok szoktak, akik magukat veszejtik el. Maradjunk hát meg a magunk és a világ örömére.”

Ünneplők és kopjafa

A Tamási székházának udvarán történő, sötétedés utáni kopjafaavatás idején alkalmi gondolatokat hallottunk Vaskeba Hajnalkától, a Petőfi Sándor Program helyi ösztöndíjasától, Lőcsei Vilmostól, a hertelendyfalvi Tamási Áron SZMME elnökétől, Illés Tibortól, a BSZOSZ elnökétől, Jakab fafaragómestertől, valamint nt. Halász Béla tiszteletes úrtól, a helyi református gyülekezet lelkészétől. Majd lőn koszorúzás. Néhány minutáig dermedt égi harmattal is kiegészítve a pillanatot. Minden esszesereglettet csontig maró jeges széllel ostorozván.

— Elődeink sorsát gyötrelmes évtizedek befolyásolták. Sokan közülük önként vagy kényszerből vándoroltak el, más tájon keresve a boldogulást. Ők ott, mi pedig itt próbálkozunk megállni a helyünket, megtenni mindent a megmaradásunk érdekében. Ehhez a harchoz ad mindig új erőt az anyaország támogatása és a hazai intézmények segítsége — fogalmazott az ünnepi műsor nyitányában szólásra emelkedő egyesületi elnök.

Lőcsei Vilmos

A meghívásnak eleget tevő prominens vendégek közül Kovács Elvira, a Vajdasági Magyar Szövetség alelnöke is köszöntötte az ünneplésre egybegyűlt közösséget. A helybélieket, illetve azok ivanovai, székeli, kubinyi… szomszédjait. Lényegében mindazokat, kikre az ínséges napokban is bizton lehet(ett) számítani. Bármi is volt/legyen az elvégzendő feladat. „Szívügyem az, hogy segítsük ezt a közösséget, hiszen itt hazaérkeztem” — hangsúlyozta. Maga a művelődési műsor pedig a népmesét mondók, a népdalt éneklők és a néptáncot táncolók hiteles produkcióira építkezett. Teljessé téve mindezt a magyarországi Kosnás család, valamint a Sárarany zenekar szolgálatával.

Részlet az alkalmi műsorból

Kicsiny, mégis jelentős szeletkéit hozták ők mindnyájan a Kárpát-haza varázslatos világának, ahol mindeme forma (tánc, dal és mese) egy egész kultúrát, komplett érzelmi palettát és hiteles történelmi érintőpontokat hordoz magában. Emberemlékezet óta.

Egy nappal később, dátumilag november 26-án, már a sándoregyházi és a kevevári lángőrzők legújabb kulturális összefogódzásának lehettünk szem- és fültanúi. Helyszínileg a Szent Vendel-templomban, ahol a vasárnap délutáni szentmise után — a helyi Bonnaz Sándor Magyar Művelődési Egyesület és a kevevárai Keve Magyar Művelődési Egyesület közös szervezésében — újabb Petőfi-est volt. Irodalmi, zenés és kétnyelvű. A lánglelkű költőnk születésének bicentenáriumát méltatva. Ez utóbbi projektum ötletadója és koordinátora változatlanul Binecz Margit nyugalmazott magyar szakos tanárnő, a Keve MME elnök asszonya volt.

Petőfi-est