Értéktár, amatőr színjátszás, drámaírás

Értéktár, amatőr színjátszás, drámaírás

Varga Tamás színművész, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kulturális fejlesztésért felelős munkatársa, a Vajdasági Magyar Értéktár Bizottság elnöke, rendezvények, képzések szervezője. Beszélgetésünk apropója, hogy nemrégiben jelent meg A leves című drámatrilógia-kötete, de kérdéseimmel igyekeztem Tamás sokrétű tevékenységét áttekinteni és összefoglalni.

* Az Újvidéki Színház művészeként ismertelek meg, az utóbbi időben viszont mintha háttérbe szorult volna a színészi jelenléted. Mi ennek az oka?

— Újvidékről Budapestre költöztem, ahol folytattam a színházi tevékenységet, színész és művészeti titkár voltam az Udvari Kamaraszínháznál, majd Szabadkán a Népszínházban színészként dolgoztam, és utána lettem a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet munkatársa. Igazából mindegyik vajdasági színházban megfordultam, és csak azóta tettem félre a színészetet, amióta az intézetben dolgozom, hiszen az itteni munkámat nehezen tudnám összeegyeztetni egy-egy darab próbafolyamatával. A színészetet nem adtam fel, csak éppen a jelenlegi időbeosztásom nem engedi, hogy ezzel annyit foglalkozzak, mint régebben. Az idén nyáron például részt vettem az Újvidéki Művészeti Akadémia végzős színészosztályának Thészeia című vizsgaelőadásában. Egyébként a színművészet és a szervezés is más-más módon jutalmaz. A színészet befelé forduló tevékenység, így az önismeretből építkezik, és minél mélyebbre ás le az ember a személyiségében, annál több eszközt kap a kezébe. A mostani munkám azonban leginkább kifelé irányuló állapot, hiszen azzal, hogy a vajdasági magyar művelődés különféle rétegeinek nyújtok segítséget, a szervezőkészség, a logisztika kerül előtérbe, és így teljesen más készségek fejlesztésére, alkalmazására van szükség, mint a művészet általi alkotómunka során. Nem tudom megállapítani, melyiket kedvelem jobban vagy kevésbé, merthogy teljesen különbözik a két terület. Világéletemben szerettem szervezni, és mindig feltöltődtem, ha valamit létre kellett hozni. Számomra mind a két terület izgalmas, és így, hogy mindkettő a munkám lett, hihetetlenül szerencsésnek tartom magam, mert mindkettőt nagyon élvezem.


Varga Tamás (Szerda Zsófi felvétele)

 A Vajdasági Magyar Értéktár Bizottság elnökeként hogyan látod, miként halad és hol tart ez a munka jelenleg?

— A külhoni értéktárbizottságok létrejötte óta úgy látom, hogy vannak aktívabb régiók, és olyanok is, amelyek még nem lendültek bele igazán a sűrejébe. Valójában minden régió annyit érhet el a saját területén, amennyi energiát bele tud fektetni a munkába, ez viszont nagymértékben függ a támogatás és az aktív munkatársak létszámától is. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézeten belül saját erőforrásokat fordítunk az értéktár fejlesztésére, hiszen ennek a tevékenységnek most igen erős létjogosultsága van. Indítottunk egy honlapot (www.ertektar.rs), ahol a Vajdasági Magyar Értéktár értékeit gyűjtjük, rendszerezzük, illetve a megszervezett rendezvényekkel, eseményekkel együtt elérhetővé tesszük. Fontos tudni, hogy az értékeink folyamatosan vesznek el, szűnnek meg, például azzal is, hogy az emberek kiköltöznek külföldre, és elviszik magukkal nemcsak a tudásukat, de a szokásaikat is. Éppen ezért ezt a tevékenységet nem szabad halogatni, mert az idő múlásával még kevesebb érték lesz, melyet begyűjthetünk és megőrizhetünk az utánunk jövő generációknak.

* Tudjuk rólad, hogy az amatőr színjátszás a szíved csücske. Részt veszel a MAdT, a Vajdasági Magyar Amatőr és Diákszínjátszók Táborának szervezésében, az újabb vállalásod pedig a SZÍNTÉR, a Kárpát-medencei Magyar Amatőr Színjátszók Társasága.

— Én is amatőrként kezdtem a szülővárosomban, Zentán, és biztos vagyok benne, hogy ha az nincs, akkor én most nem vagyok hivatásos színész. Az amatőr színjátszás a gyökere a profi színjátszásnak, így ha nincsenek amatőrjeink, akkor egy idő után a hivatásos színházak utánpótlása is megszűnik. Azért látok ebben ekkora potenciált, és tartom jelentősnek, mert nemcsak az előadás pillanata a fontos, hanem az, hogy hosszú távon mire lesz kihatással. Ugyanezt próbálom átvetíteni a SZÍNTÉR-re is, melyet az idén májusban alapítottunk meg, és az Őrvidék kivételével minden régió benne van, de már az ottaniakkal is kapcsolatba léptünk. Ezt a módszertant, mely Vajdaságon belül jól működik — hiszen nálunk nagyon erős az amatőr színjátszás, és a csoportok is fontosnak tartják a szakmai képzéseket —, érdemes lehet kiterjeszteni a Kárpát-medencére. Adjuk meg egymásnak a lehetőséget, hogy segítséget kérjünk és nyújtsunk, mert minden régiónak megvannak a maga erősségei, de azt is tudja, mire van szüksége. Például a vajdasági amatőr szférában a bábszínjátszás nincs túl jó állapotban, és a mozgásszínházzal is keveset foglalkoznak a csoportok. Máshol nyilván más hiányzik. Nem az a cél, hogy mindenhol létrehozzunk egy-egy MAdT tábort, hiszen nem átmenteni kell bizonyos módszereket, hanem az aktuális helyzethez alakítani. Ez a társaság egy konstruktív eszmecserét tesz lehetővé, melynek során egymást és magunkat tudjuk erősíteni.

* Mindezek után beszéljünk a drámaíró Varga Tamásról.

— A drámaírásom a szerepjátéknak köszönhető. Ez egy társasjáték, melyben van a mesélő, valamint a különböző karakterű játékosok. Itt a játékmester előbb megteremti a világot, kitalálja a történetet, a játékosok pedig részt vesznek benne. Játékosként is nagyon szerettem játszani, de hamar rájöttem, hogy a legjobban mesélőként élveztem a kalandot. Amikor elkezdtem amatőr színjátszással foglalkozni, azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha írnék egy drámát, hiszen volt a fejemben egy történet, mely kikívánkozott belőlem, de a szerepjáték forma erre nem volt alkalmas. A darab címe A kalitka lett, és azzal a megjegyzéssel adtam oda a társulatnak, hogy találtam valahol, olvassák el, viszont nem közöltem, hogy én írtam. Elolvasták, tetszett nekik, és azt mondták, rendezzem meg én. Így tettem, és nagyon jóra sikerült. Igazából ennek köszönhetően iratkoztam be később a színművészeti akadémiára. A tanulmányaim alatt írtam még két drámát, de ott nyilván elsősorban nem ezzel foglalkoztam. A drámaírás néhány évvel ezelőtt jött elő újra, hiszen meghívtak Szegedre, az Okuláré Projekt nevű, országhatárokon átívelő drámaíró versenyre. Több mint tíz év múlt el az utolsó drámaírás óta, de amikor elkezdtem fejben összerakni a történetet, már éreztem, hogy pezseg körülöttem a levegő, és ez fellelkesített. Aki ezen a megmérettetésen a legtöbb szavazatot kapja, azt a következő évben ismét meghívják. Két versenyt megnyertem, a harmadikon pedig második lettem. Így született meg az a három dráma, amely bekerült a kötetbe. Nem trilógiának írtam, hiszen három különböző témát kaptam, de — igaz, nem tudatosan — nem neveket adtam a szereplőimnek, hanem olyan meghatározásokat, mint a férfi, , lány, apa stb., melyek bármely országba vagy nemzetiségbe behelyettesíthetőek. Ez adta az ötletet: mi van akkor, ha a hármat összefűzöm? Azok a szövegek egy felolvasószínház 20 percében előadhatóak, vagyis 12—16 oldalasak voltak, a könyvben viszont a három dráma már meghaladja a 170 oldalnyi terjedelmet.

* Végezetül megkérdezem: jó ez, amit most csinálsz, vagy már esetleg más, új irányba is tekingetsz?

— A Vajdasági Magyar Művelődési Intézetben nagyon jól érzem magam, azt az alkotómunkát, amelyet a színház adott nekem, más formában ugyan, de itt is megtalálom, és ez nekem nagyon fontos. Például egyáltalán nem gondolkozom azon, hogy kimenjek-e külföldre. Egy bizonyos tevékenységnek az első alappillére a jó közösség, a második pedig, hogy szeresd azt, amit csinálsz. Nekem nagyon sok alappillérem van a VMMI-ben, ezért úgy érzem, jó helyen vagyok. Az írásban most úgy hiszem, megtaláltam magam. Jelenleg van két témám, az egyik a drámapedagógiai záróvizsgám tanítási drámája, és a története igencsak jóra sikeredett. Abból most nagyon ki akar jönni valami, de a történet formája nem drámának való, ezért incselkedem a regényírás gondolatával. Egy kicsit még tartok tőle, de lehet, hogy hamarosan rászánom magam. Valószínűleg ez is úgy lesz majd, hogy amikor már nem bírok magammal, leülök, és elkezdem írni. Addig viszont előbb szépen, lassan fejben felépítem a világot, megalkotom a karaktereket, és aztán átadom nekik az irányítást, hogy életre kelhessenek, mint annak idején a szerepjátékban. Nekem pedig már csak figyelnem kell, és le kell írnom azt, amit csinálnak. De ez még a jövő zenéje.


Varga Tamás könyvbemutatói:

2019. október 30., Európa Kollégium, Újvidék
– 2019. november 8., Ifjúsági Otthon, Magyarkanizsa
– 2019. november 14., Őszi Írófesztivál, Gúta, Szlovákia
– 2019. november 15., Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza, Magyarország
– 2019. november 20., Csókai Művelődési és Oktatási Központ könyvtárának olvasóterme
– 2019. december 12., Thália Színház, Kassa, Szlovákia

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Értéktár, amatőr színjátszás, drámaírás
Interjú
Értéktár, amatőr színjátszás, drámaírás
Interjú
Facebook

Támogatóink