Nyílt levéllel fordulni az államfőhöz, nyílt levelet írni a kormányfőnek vagy valamelyik miniszternek  — nem az én stílusom. Nem vitatom el a műfaj létjogosultságát, de a felhangjai nagyon zavarnak. A nyílt levelet írók zöme ugyanis (tisztelet a kivételnek) mind ugyanabba a csapdába esik: a fontoskodás, a hatásvadász fordulatok, a dörgedelmes stílus csapdájába. Ezért nem szeretem. Most, hogy Szerbiának új oktatási minisztere van, kinevezése hallatán mégis az jutott eszembe. A nyílt levél. A francba a csapdákkal! A közügy, a téma — amelyre nyílt levélben szeretném felhívni az új miniszter figyelmét — önmagában is annyira bicskanyitogató, hogy dörgedelmek nélkül is kész döbbenet.
Aztán mégis elvetettem ezt a ,,Tisztelt Miniszter Úr’’ kezdetű formát, amely egy kérdéssel folytatódott volna. Azzal, hogy ismeri-e azt a népmesét, amelyben a ,,hol volt, hol nem volt, egy szegény asszony’’ habókos fia úgy építette fel a házát, hogy elfelejtett rajta ablakokat vágni? Ezért aztán a szerencsétlen naphosszat azzal foglalatoskodott, hogy vödörrel hordta be az udvarról a napfényt, a világosságot. Nos, Szerbia ugyanilyen „vödrözéses” módszerrel tanítja az államnyelvet a magyar gyerekeknek — már évtizedek óta. A magyar gyerekek generációi voltak szenvedő alanyai (és a ma iskolapadokban ülők is azok) annak a ,,zseniális’’ gyakorlatnak, hogy kilenc évig (iskola-előkészítő, plusz nyolc elemi), illetve tizenkét évig (hároméves szakközépiskola) vagy tizenhárom évig kötelező órák keretében tanulják a szerb nyelvet — mégsem tanultak, tanulnak meg szerbül beszélni, kommunikálni. Erre varrjon gombot, aki tud! Mert ez akkora értelmetlenség, képtelenség és ostobaság.
Mi végből, miért? Ráadásul ilyen kitartóan, csökönyösen, hosszú évtizedeken át? Ha paranoiás volnék, akkor azt mondanám: szándékosan (és sokan most megtapsolnának), az a titkos cél, hogy a magyar fiataloknak ne lehessen esélyegyenlőségük sem a munkavállalásban, sem a szerb nyelvű egyetemi továbbtanulásban. De meggyőződésem, hogy nem erről van szó. Tudom, hogy az utóbbi 20-25 év szerbiai politika történései és szereplői nem sok okot adnak arra, hogy ne valamiféle összeesküvés-elméletre gyanakodjunk. Ennek ellenére úgy vélem, hogy a balkáni bürokrácia bicskanyitogató megnyilvánulási formájával állunk szemben. Azzal az oktatási bürokráciával, melyet ólomnehéz tespedtségéből szinte lehetetlen felrázni, kibillenteni. Belgrádnak pedig mindeddig nem volt egy olyan európai formátumú politikusa, aki képes lett volna erre. Illetve volt egy, de neki már nem volt ideje rá...
Tud a minisztérium erről a pléhvödrös szerbnyelv-tanításról? Tud, hiszen új miniszter jön, a régi megy, de az adminisztráció marad. Ott, a minisztérium valamelyik íróasztalának fiókja mélyén, ott sárgulnak azok a régi dokumentumok, amelyekben előbb a vajdasági magyar pedagógustársadalom, utóbb a magyar politikum is ugyanazt kéri. A szerbnyelv-tanítás hatékonyságának növelését követelik — új tantervek, más módszertan alkalmazása révén. Abban a fiókban bizonyára ott találhatók azok a tantervek is, amelyeket néhány évvel ezelőtt a Vajdasági Pedagógiai Intézet készített el. Ugyanabban a fiókban lehet a VPI-nek az az ,,eretnek’’ javaslata is, hogy a környezetnyelv módszertana helyett az idegennyelv-tanítás módszertanával lehetne elérni, hogy a gyerekek a 12-13 év alatt ne csak tanuljanak, hanem meg is tanuljanak szerbül beszélni.
Nonszensz-ügyben végül ezért nem írtam nyílt levelet a miniszternek. Majd elmondja neki (ezt a történetet is) személyesen a tartományi parlament elnöke meg az MNT elnöke. Az ő dolguk lesz megkérni az oktatási tárca első emberét: tessék szíves lenni előkotortatni a dokumentumokat és tervjavaslatokat. És ezt az egész áldatlan állapotot felszámolni végre. Egyszer és mindenkorra.