Az 1980-ban létrehozott Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma az idei Márton Áron-emlékérmet - Szervatius Tibor alkotását - az Aracs folyóiratnak ítélte oda. A kuratórium megindoklása szerint ,,a délvidéki magyarság szellemi örökségének feltárásáért, gondozásáért; a lap irodalomnépszerűsítő munkássága, példás közművelődési tevékenysége, nemzetszolgálata elismeréseként'. A kitüntetés átadására december 9-én kerül sor Budapesten. Ebből az alkalomból kérdeztük dr. Gubás Jenőt, az Aracs Társadalmi Szervezet elnökét, mi késztette a civil szervezetet a folyóirat alapítására.
- Már évekkel korábban a nemzeti elkötelezettségű értelmiségiek kifejezték azt az igényüket, hogy szükség lenne létrehozni egy független, a délvidéki magyarság sorskérdéseit taglaló folyóiratot, amely az államilag alapított, korábban jugó-kommunista, ma pedig szocliberalista lapokkal szemben a magyarként való megmaradásunkat és szellemi gyarapodásunkat szolgálná. A titói rendszerben természetesen ez szóba sem jöhetett. A rendszerváltás után többször is elhangzott ez az igény, de sem a délvidéki magyar politikum nem volt hajlandó ezt felvállalni, sem az értelmiségi találkozók nem voltak képesek ilyen irányban lépni. Látva ezt a tehetetlenséget, az 1997-ben létrejött Aracs Társadalmi Szervezet, idővel megerősödve, 2001-ben felvállalta a lap alapítását. Tomán László volt az a személy, aki kezdeményezte, felkérte a szervezetet, hogy indítsa el a folyóiratot. Én mint a szervezet elnöke különben ismerve ft. Utasi Jenő atya ilyen irányú szándékát is, vele megbeszélve, 2001-ben összehívtam néhány értelmiségit, akik hajlandók voltak minden ellenszolgáltatás nélkül vállalni a szerkesztőbizottsági feladatokat, köztük dr. Vajda Gábor is a szerkesztést. Utasi Jenő főtisztelendő úr vállalta az első szám nyomdaköltségeinek a fedezését, amíg pályázatok révén nem biztosítjuk a következő számok megjelentetését.
* A vajdasági, majd jugoszláviai magyar irodalomszemléleten nevelkedett értelmiségiek által nemzetitől és hagyományában keresztényi kötődéstől kilúgozott szellemi ,,magyar ugar'-on milyen ellenállásba ütközött az egységes magyar nemzetben való gondolkodás?
- A folyóirat megjelenése nagyon nagy ellenállásba ütközött. Azt is mondhatnám, hogy rémületet keltett a pozícionált magyar értelmiségiek között, akik mind ez ideig az egyedüli meghatározói voltak a magyar kulturális értékeknek. Dr. Gerold László a Híd 2001. októberi számában (LXV. évfolyam) a legdurvább sértegetéseket zúdította a cikkírókra, főleg rám, aki egy a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó lapot mertem indítani (az ő tudtuk és beleegyezésük nélkül): ,,nincs esze' mondja, ,,fül-orr-gégeszakorvos kontár', ,,nehogy már délvidéki Németh Lászlónak gondolja magát!', ,,nacionál-populista', nacionalista nézeteimet teszem közzé stb., de még a bánsági származásomat vagy a ,,Délvidék' kifejezést is gúny tárgyává tette. Persze, sem dr. Vajda Gábor, sem Tomán László nem úszta meg gúnyos bírálatok nélkül. Sőt még ft. Utasi Jenő atya sem, aki az első szám megjelenését tette lehetővé, ő is megkapta a magáét: ,,Tudja a támogató, miről írnak az Aracsban? Ha tudja, a lelke rajta, ha nem, annál rosszabb.' Ft. Utasi atyát mint főszerkesztőt még bírósági perrel is megfenyegették. Persze, ebből nem lett semmi sem. Gerold abban reménykedett, hogy mint a korábbi független lapkiadási próbálkozások, ez is az első szám után meg fog szűnni. Szerencsére, a lelkes munkatársaknak, a magyarság sorskérdéseit felvállaló értelmiségieknek köszönhetően, mára az Aracs, Nemeskürty tanár úr véleménye szerint, ,,a határon túli lapok közül magasan kiemelkedő színvonalat képvisel', és jövőre már a tizedik évfolyamába lép.
A gáncsoskodás vagy az elhallgatás mind a mai napig jelen van. A jugo-liberálisok képtelenek elviselni a nemzetért való kiállást és a mulasztásukkal való szembesülést. A támadások, szerencsére, valamennyire enyhültek, hisz az eredményeinket, bárhogyan is szeretnék, semmibe venni nem lehet - közölte dr. Gubás Jenő.
Az Aracs folyóirat útra bocsátásában részt vevő Utasi Jenő atyát, akinek korábbi munkásságát 2000-ben jutalmazták Márton Áron emlékéremmel, arról kérdeztük, miként fogadta a lap kitüntetését.
- Amikor a főszerkesztő úr, Mák Ferenc közölte velem a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriumától kapott értesítést, örömhírként éltem meg a hallottakat, hiszen magam is ott voltam a folyóirat indulásánál, és ma is szívügyemnek tartom sorsának alakulását. Örülök, hogy az idén az Aracs folyóirat érdemelte ki a Márton Áron-emlékérmet, amelyen a magyarságért, kereszténységért, mindig - akár alkalmas, akár alkalmatlan időben is - kiálló szentéletű vértanú püspök arcmása látható. A kitüntetés igazolja, hogy ezt a szellemiséget, a közösség építését és erősítését az Aracs más környezetben és formában, a maga módszerével, az írott szó erejével képviseli.
A folyóirat már az induláskor új színfoltja lett a délvidéki magyar kultúrának. Olyan múltbéli, 1944-es eseményeket elemzett, amelyekről akkoriban erről kevesen beszéltek. Talán sokan megkérdőjelezték szükségességét, holott a nemzeti értékek közvetítésében, nyelvünk tisztaságában és hitéletünkben évtizedekkel korábban keletkezett űrt töltötte be.
Dr. Vajda Gábor személyében pedig olyan szakembert sikerült a folyóirat élére állítani, akinek szívügye volt sorsunk ebben a térségben, ezért végtelen tisztelettel tudok rá gondolni, munkásságát pedig elévülhetetlennek tartom - mondta a délvidéki magyarság szellemi és lelki gondozását egyaránt szívügyének tekintő, iskola- és kollégiumalapító tóthfalui plébános.
* Az Aracs folyóirat szellemiségének, céljainak egyik megalapozója a tragikus hirtelenséggel elhunyt Vajda Gábor főszerkesztő nevéhez kötődik. Felvállalta többek között a délvidéki magyarság szellemi örökségének feltárását és gondozását. A közelmúltban kinevezett új főszerkesztő Mák Ferenc miként értékeli a folyóirat csaknem egy évtizedes eredményeit?
- Vajda Gábor életművében olyan értékeket mutatott meg, melyek téblábolásainkból visszavezethetnek a nemzeti hagyományok biztosabb világába. Befejezetlenül maradt nagy művében A délvidéki magyarság eszme- és irodalomtörténete című munkájában azzal a kizárólagossággal szállt szembe, amely évtizedeken át azt hirdette, hogy világunkban minden a helyén van, hogy a délvidéki magyar szellemi ember alkotói kiteljesedésének a soha nem látott fénykorát éli, és ezt számára a titói Jugoszlávia biztosította - holott ez messze nem így van. Elegendő körültekinteni a romjaiban heverő mai magyar valóságon, hogy lássuk ennek az üzenetnek a hamis voltát. Vajda Gábor igazából azokkal szállt vitába, akik a mai tapasztalataink ellenére rendületlenül a régi meggyőződés hívei maradtak, és ezzel kerékkötőivé váltak a közösségi élet megújítására irányuló törekvéseknek. Közös tragédiánk, hogy nem vívhatta meg a maga csatáját - korai halála megakadályozta ebben -, de a célokat világosan megmutatta: a délvidéki magyar közösség újjáépítése nélkül nincs jövője a népünknek. Ez olyan feladat, amely elől kitérni nem lehet.
* Az indoklásban szerepel a nemzet szolgálata kitétel is, amiről az elmúlt évtizedekben rendre megfeledkeztek, illetve amit (szándékosan) figyelmen kívül hagytak a folyóirataink.
- Aki ma arccal a történelem felé fordul, aki a mai magyar valóság nyomorúságos jellegének az okait keresi, a gyökereit kutatja, az hamar megkapja a lekicsinylő ,,gyökér' minősítést is - de ez is csak divat, csak a mai magyar közmorál jellegéről és színvonaláról árulkodik. Számunkra a történelem a gondolkodásunk középpontjában áll, a délvidéki magyar közösség mai valósága történelmi eredőinek feltárása kritikai magatartásunk alapja. A délvidéki magyar ember lába alól kicsúszott a föld (mert kivásárolták, kilopták), az egyetlen kézzel fogható valami, amibe ezen a vidéken kapaszkodni lehet.
Amikor az Aracs folyóirat az ilyen jellegű számvetéseknek és helyzetértékeléseknek ad fórumot, természetesen folyamatosan a nemzeti történelmünkről beszél. S ez bizony sokaknak nem tetszik. Elsősorban azoknak nem tetszik, akik tehettek volna valamit ezért a közösségért, de ilyen vagy olyan megalkuvásból a kellő pillanatban nem tették meg azt, amit csak ők tehettek volna meg, s ami miatt akár bűntudatuk is lehetne. åk azok, akik a közösségünk valós gondjai helyett mindig valami másról beszélnek, s úgy tesznek, mintha az életünknek nem is lenne nemzeti dimenziója.
S hogy jó úton járunk, azt a Márton Áron emlékérem - ami mégiscsak Márton Áron szellemét idézi meg - a számomra megnyugtatóan bizonyította.
* Mennyire tapasztalható a délvidéki magyar közéleti szereplők megnyilatkozásaiban ez a természetes kötődés a keresztény kultúránkhoz?
- A keresztény kultúrához való kötődésünk ugyanolyan töredezett, ugyanolyan esetleges, mint amilyen töredezett és esteleges a nemzeti kultúránkhoz való kötődésünk - többnyire alkalmi és rituális jellegű. Valahol egyszer ki kellene mondani, hogy érdemes magyarnak lenni, hogy magyarságunk vállalásával olyan értékrend mentén sorakozunk fel, amelynek hitelét egy évezred öröme és bánata, fénye és fájdalma igazolja. Az ember először szellemében építkezik, s csak azután lát hozzá a való világ alakításához. Mi erről ismételten megfeledkeztünk, ezért most ismét elölről kell kezdeni mindent. A szomorú az, hogy ezen a tájon évszázadok óta szinte minden egyes nemzedéknek elölről kellett kezdeni a szellemi és az anyagi építkezést. De azért mindig, minden nemzedék újult erővel látott neki a munkának - s ez bennünket is kötelez.