Csakhogy az ő esélyei merőben különböztek azoktól a vadászokéitól, akik a valamikori Szögedi Nagytáj szajáni zsombékos, sásos, nádas területén taposva hajtották föl a vaddisznók eddig még nem tapasztalt népes kondáját.
Könnyű volt a marsallnak, hiszen magaslesen karosszékből, váltópuskákkal lődözhette az egymás után sorra érkező, jól megtermett feketevadat. Történt pedig, hogy — ha jól emlékszem — három évvel halála előtt az egyik nyugat-bácskai vadaskertben, élete utolsó diplomáciai vadászatán, úgyszólván halomra lőtte az ún. terelőnyíláson csak egyenként átférő vadat.

No de ugorjunk át Szajánba, ahol a vadászok jó harminc évvel ezelőtt lőtték az első arra tévedt vaddisznót. Aztán váltóvadként gyakrabban is megfordult ott, és ma már ott is szaporodik. A tavaly hirtelen elhunyt Sebők István már húsz évvel ezelőtt malacait szoptató kocára bukkant az Aranka patak közelében húzódó fasorban. Nagy szerencséjére széllel szemben haladt, és a koca nem vette észre. Különben csúnyán összeszabdalhatta volna.

Gyakori a kérdés: hogyan került a bánsági síkságra a vaddisznó? Hát úgy, mint az őz ötven évvel ezelőtt. Kiköltözött az erdőből. A vadbiológusok meg a tapasztaltabb vadászok azt állítják, hogy az őzet egyre gyakrabban háborgatták a motorfűrészes favágók, a traktorzúgás, és kijött belőle. Az erdő mellett nagy búzatáblák fogadták, ahol még a szúnyog se háborgatta. Közben beindult a nagytáblás kukoricatermesztés, s télire is maradt neki bőséges élelem. Erősebb és szaporább lett, s egyre gyakoribb a kétgidás őzsuta, az erős agancsú bak is. Évek óta sok-sok aranyérmes őzbakot terítenek le a Bánságban, és egyre több külföldi vadász hagy itt érte jó pénzeket.

A vaddisznó napi több tíz kilométeres vándorlása közben tapasztalta, hogy ha átmegy az ártéri erdőt szegélyező töltésen, odaát terített asztal fogadja. Szaporább lett, és egyre messzebbre elvándorolva meg-megtelepedett. Különösen ott, ahol sorra létesültek mesterséges halastavak. Példának okáért a szajáni, hódegyházi, padéi, tiszahegyesi, feketetói, homokrévi határban.

A muzslyai határban nincs halastó, de már negyven évvel ezelőtt 200 kilósnál nehezebb vadkanokat lőttek. A végeláthatatlan nádasokban szaporodik, de a Tisza széles árterén is biztonságban érzi magát.

Annyi van már ott is, hogy a nagybecskereki község vadászegyesületei tavaly száz egyed kilövésére kaptak engedélyt, s ebből a muzslyaiak két alkalommal elejtették a számukra megszabott számú vadat.

Az első nagynak nevezhető bánsági vaddisznóteríték jó húsz évre vezethető vissza, amikor Tűri Tibor egyházaskéri vadász egy tizenegy süldőből álló kondának eredt a nyomába, és tízet kilőtt belőle. De termetesebb egyedeket is lőttek már.

A hódegyházi terjedelmes zsombékos erekben meg a halastavak nádszegélyében már legalább három évtizede szaporodik a vaddisznó. Lövik is, lesből, hajtásban sikerrel. Nem vadászmese: van olyan vadász is, aki az utóbbi tíz év alatt ötven vaddisznót lőtt!

A csókai község vadászai csupán tavaly mintegy 150-200 egyedet hoztak terítékre.

A szajáni határban megrendezett hajtóvadászat terítékéből kiderült, hogy a faj jellegének megtartása végett is kívánatos az állománycsökkentés. A Micsiz József Attila által rendezett vadászat terítéke bizony „történelmi”-nek mondható. Történelminek azért, mert egyszerre tizenkilenc vaddisznót lőttek, s állítólag ugyanennyi kiszökött a hajtásból, mert az elállók nem voltak elég figyelmesek. Ez a hatalmas teríték igencsak különbözött az elejtett példányok méretében, sőt színében is. Ez annak a következménye, hogy az erre a vidékre települt újgazdagok egyike, a szajáni halastavak tulajdonosa egy egész csürhe házi sertést tenyésztett, és tavasszal kicsapta őket a határba. Ivarzás idején a kocák odavonzották a vadkanokat, és aztán így tenyésztődött ki egy új alfaj, amelyben vannak feketefoltos, feketecsíkos meg egészen a házi koca világos szőrzetét viselő egyedek is. Ezeket bizony válogatás nélkül ki kell lőni! A fajjelleg megőrzése érdekében egész évben lőni kellene ezeket a tarka vaddisznókat. Ritkítani kell az állományt, mert ellenkező esetben úgyszólván egy alfaja alakul ki a már egyébként is „síkságivá vált” vaddisznónak. A minőség érdekében nagyon fontos lenne „a visszavadítás”.

Lám, milyen jó szolgálatot tesz Micsiz azzal, hogy rendszeresen eteti a vaddisznót, amely így nem tesz akkora kárt a kukoricásokban, mint korábban. Katica asszonnyal, feleségével együtt 200 kilón fölüli kanokat és 100 kilónál jóval súlyosabb kocákat ejtenek el. Ez a házaspár is csővégre kapott már több tíz vaddisznót a szajáni határban. Kevés kivétellel magaslesről lőtték őket. Egy-egy ilyen nagy koca szalonnája olyan vastag és húsos, hogy a hentesüzletekben kapható császárszalonna kismiska mellette.

Ürményi Ferenc-Fecó közismert vadász szintén sok vaddisznónak oltotta már ki itt az életét. Pár éve volt egy „legendás esete”, amikor Micsiz Attilával három vaddisznót terítettek le ebben a náddal, sással benőtt zsombékos érben. Bár Fecó abban az időben éppen béna fél lábbal ült egy víkendszéken, lesben, az éj sötét leple alatt, mégis meglőtt egy futó vaddisznót. Közben Attila az eret átszegő csatorna másik felén kettőt is elejtett, az egyik tűzbe esett, a másik pedig befutott a nádasba, és ott múlt ki. Ugyanez történt Fecó vaddisznójával is: habár halálos lövést kapott, mégis befutott a nádasba. Mindkettőnek a zörgéséről megállapították, hogy ott vannak kimúltan. Koromsötét lévén kereső kutyát hívattak Adáról. Éjfél lehetett, mire a két disznót átvonszolták a kanálison, majd  Fecó disznaját is kivonszolták olyan távolságra, hogy a kanális innenső partján levő dzsipp csörlőjével szárazra vontatták. Ezt az emberfeletti kitartást egy életre szóló élmény jutalmazta.

A szajáni vadászok közül esetenként Kabók Levente, Palatinus Róbert és Ballangó György is elejt vaddisznót.

Ez az egykori ősgyepes határ még az 1800-as évek elején is darvak és túzokok ezreinek legelője és — kisebb számban — fészkelőhelye volt. Ide is eljártak a híres tápéi madarászok értékes darutollat és darufiókákat szedni. A vadludak és vadrécék ezreiről ne is beszéljünk: őszi-tavaszi vonulásuk idején megtöltötték az ereket.

De mekkorát változott a világ: most meg vaddisznókondák és aranysakálfalkák bitorolják.