Garay Béla életútját és munkásságát Oláh Tamás dramaturg, teatrológus méltatta. Mint mondta, mindenki Garay bácsija 1897-ben látta meg a napvilágot Szabadkán. Talán tizenkét éves lehetett, amikor szülei először vitték el a városi színházba, és a harmadik felvonás végére a kamasz fiú szívét végérvényesen elrabolta a kulisszák világa. Az iskolái befejezése után, tizenhat évesen csatlakozott a városban állomásozó színtársulathoz. 1918-tól 1921-ig felváltva játszott különféle társulatoknál, átvette a dunántúli színi kerület vezetését, emellett színházi újságokat szerkesztett és adott ki. 1921-től 1924-ig a Pécsi Színház tagja volt, majd 1941-ig tevékenykedett a szabadkai Népkör rendezőjeként és színészeként.

1953-ban ő rendezte az első magyar nyelvű Shakespeare-előadást az új Jugoszláviában. 1954-ben, színházi munkásságának 40. évfordulójára nemcsak lefordította és színpadra állította Lillian Hellman Kis rókák című drámáját, de a főszerepet is eljátszotta. Ezzel az előadással vonult nyugdíjba, de továbbra is vállalt rendezéseket, Szabadkán kívül Topolyán, Zomborban, Nagybecskereken, Újvidéken, valamint ő állította színpadra az első operettet Belgrádban szerb nyelven. Nevéhez fűződik a vajdasági magyarság első hivatalos színészképző intézményének, a szabadkai Népszínház magyar nyelvű színészképző stúdiójának a megalapítása. Hosszú pályája során több mint hetvenöt színjátszással kapcsolatos cikke és kötete jelent meg, továbbá számos színdarabot fordított szerbhorvát nyelvről magyarra.

— Egy generáció számára ő volt a nagybetűs színész. Az volt, amit a színészről a múltban mindig is gondoltak az emberek, a hírlapírók. Ő volt a viselkedési minta, az idol, a vágykép. Mindvégig ragaszkodott szülővárosához, nem tudott elszakadni tőle. Élete legnagyobb részét a szabadkai közönség szolgálatában töltötte. 1987-ben, néhány nappal 90. születésnapja előtt hunyt el — hallottuk Oláh Tamástól.

Az ünnepség folytatásában dr. Pásztor Bálint, Szabadka Város Képviselő-testületének elnöke szólt az egybegyűltekhez. Beszéde kezdetén hangsúlyozta, Garay Béla nélkül nem lehetne szabadkai, sőt, vajdasági színjátszásról beszélni, de nem lehetne szerb és horvát nyelvűről sem, hiszen a szerb és a horvát színházi élet egyengetésében is elévülhetetlen érdemei vannak.

— Szeretnénk azoknak a szabadkaiaknak a munkásságát kidomborítani, azoknak a nagyjainknak az emlékét ápolni, akik nélkül Szabadka nem volna Szabadka. Van már szobra Bíró Károlynak, van emléktáblája Vermes Lajosnak, Székely Tibornak, és mától Garay Bélának is lesz. Ám nagyon sokaknak tartozunk még, és ezt az adósságot igyekszünk majd leróni. Úgy is, hogy felújítjuk Bíró Károly polgármester házát, úgy is, hogy utcát nevezünk el róla, ahogy Garay Bélának sincs még utcája Szabadkán. Azt gondolom, az lenne a minimum, hogy a közeljövőben egy nem kampánycélokból folytatott komoly egyeztetés induljon arról, hogy Szabadkán ki mindenkiről kellene utcát elnevezni.

Az esemény kezdeményezője a Garay családdal egyetértésben a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség volt, társszervezője a VM4K, illetve a Szekeres László Alapítvány. Ebben az évben a VM4K szakmai konferenciát, kerekasztal-beszélgetést is szervez majd a kulturális és a színházi élet alakulásáról.

Az emléktáblát, mely Lantos Györgyi magyarországi szobrászművész alkotása, és a szabadkai Antal Mihály öntödéjében készült, Godányi Csaba Garay-dédunoka, Pásztor Bálint, Lovas Ildikó, a VM4K vezetője és Sutus Áron, a VMMSZ elnöke leplezte le.