* Hogyan és mikor került az Újvidéki Rádióhoz? Tudatosan készült erre a pályára, vagy csupán a véletlen műve, hogy rádiós lett?

— 1974-ben kerültem az Újvidéki Rádióba, a könnyűzenei szerkesztőség egyik akkori eminens munkatársa jóvoltából. Hetente egyszer jelentkező, félórás, bemutató jellegű zenei műsor készítésével és vezetésével bíztak meg: a Rádió M-stúdiójában készült könnyűzenei felvételek népszerűsítése volt a feladatom. Ekkor már volt némi rádiós tapasztalatom, 1970 óta készítettem ugyanis hasonló jellegű, de fiataloknak szóló zenés műsort szülővárosom, Szenttamás helyi rádiójában. A Vajdasági Közszolgálati Rádióban kezdetben nem vállalhattam élő műsort, összeállításaimat felvételről sugározták. Csak egy év elmúltával kaptam zöld fényt, hogy élőben dolgozzak. Ekkor szóltak, hogy rövidesen bemondót vesznek föl a magyar nyelvű informatív-politikai szerkesztőségbe. Jelentkeztem a meghallgatásra, megfelelőnek találtak, elkezdődhetett az erre a munkára való fölkészülés: részt vettem egyes műsorok fölvételén, közben a rádió tapasztalt bemondói foglalkoztak velem. 1976 nyarán volt az első délutáni híradós élő szereplésem, majd 1977 novemberében állandósítottak. Így lettem rádiós bemondó, de hogy volt-e ebben szándékosság vagy tudatosság, azt most sem tudnám megmondani: ezt hozta a sors. Tény, hogy amikor 1974-ben beiratkoztam az egyetemre, ez meg sem fordult a fejemben.

* Negyvenöt év hosszú idő, bizonyára voltak jobb és kevésbé jó korszakok is ez alatt az idő alatt. Melyek voltak a legszebb évek, és miért?

— Számomra a bemondói munkakörben eltöltött időszakban egyértelműen a ’70-es évek vége és a ’80-as évtizedből az első hét-nyolc év volt a legszebb korszak. Szerintem az 1970-es évek második fele volt az Újvidéki Rádió aranykorának a vége: ebben az időszakban sikerült folyamatossá tenni a magyar nyelvű műsort, középhullámon és ultrarövid hullámon is, a ’80-as évek első felétől pedig már 24 órás adása volt a rádiónak. Sok új ötlet, új műsorok valósulhattak meg, volt hozzá szakkáder, a műszaki lehetőségek szinte korlátlanok voltak, az Újvidéki Rádió műsor- és produkciós stúdiói voltak a legjobbak a régióban. Könnyű- és klasszikus zenei műsoraink, hangjátékaink, a gyerekeknek szánt tartalmak számos díjat kaptak a nemzetközi rádiós fesztiválokon. Középhullámon messzire elhallatszott akkoriban az Újvidéki Rádió, hallottak bennünket Egyiptomtól Norvégiáig, ultrarövid hullámon pedig Vajdaság egész területén, sőt a környező országokban is sztereóban, kristálytisztán élvezhették műsorunkat. Akkoriban a közszolgálatiság szellemében a bemondónak is nagyobb szerepe volt a művelődési és művészeti, valamint a klasszikus, illetve népzenei műsorok realizálásában. Örülök, hogy részt vehettem ezeknek a tartalmaknak a felvételén, vannak közöttük rendkívül értékes dokumentumműsorok, ami mindenekelőtt az akkori szerkesztők munkáját dicséri. Megtiszteltetés volt ezekben dolgozni, sokat tanultam munkám során, és ez megelégedéssel tölt el.

* Mi a jó műsorvezető, bemondó titka, hogyan kell lekötni a hallgatók figyelmét?

— A hiteles, érthető olvasás a legfontosabb, mely csak akkor lehetséges, ha a felolvasott szöveget a tolmácsolója is érti. Ha a leírtakat a bemondó sem értelmezi helyesen, könnyen megtörténhet, hogy a hallgató sem érti meg. Ezért a felolvasó számára a koncentráció elsődleges fontosságú, és természetesen a logikai, nyelvi egységek megfelelő tagolása. Rögtönözni csak az tud, aki kellőképpen fölkészült a megszólalásra, ha ezt nem tette meg, nem is tudja lekötni a hallgató figyelmét.

* Egy jó rádiósnak nevelő és tanító szerepe is van egy kisebbségben élő közösség esetében, gondolok itt a nyelvművelésre, a választékos, szép beszédre és a szókincs gyarapítására. Ön ezt a szerepet fontosnak tartotta?

— Szenttamásnak abban a negyedében nőttem fel, ahol az emberek közötti kommunikációban szépen érvényesül a magyar köznyelvi norma, a jellegzetes közép-bácskai dialektus keretében. Az általános iskolában és a gimnáziumban is kiváló tanáraink voltak, akik ezekre az alapokra helyezték nyelvi kultúránknak azokat az elemeit, amelyeket ebben a korosztályban el kell sajátítani. Számomra ez jó belépő volt az újvidéki Magyar Tanszéken, ezt kellett fejleszteni és kiegészíteni azzal, ami a rádiós megszólaláshoz nélkülözhetetlen. Az egyetemen csak egy részét sajátíthattam el ennek a tudásnak, a többit a Magyar Rádióból érkezett tanároktól, illetve olyan kiadványokból tanultuk meg, amelyeket a rádiós beszédet tanulmányozó akadémiai szakemberek dolgoztak ki. Miután mindezt magunkévá tettük, elengedhetetlen volt a sok-sok gyakorlás, mely nélkül a bemondó nem tudja ellátni feladatát. Emellett a hangképző szerveket folyamatosan jó kondícióban kell tartani, és a fogak állapotára is ügyelni, mert hibátlan fogsor nélkül nincs tiszta hangképzés.

* Mennyire jellemző, hogy az utca embere felismeri a hangját?

— Ez inkább a rádiózás hőskorában fordult elő, amikor a tévékészülék még nem ültette maga elé az embereket, és nem foglalta le szabadidejük jó részét. Abban az időben még az is megtörtént, hogy az utcák elnéptelenedtek, amikor a hallgatók kedvenc műsorát sugározta a rádió, ma már ez a televízióra sem jellemző, mert az internet meghozta a podcast műsorokat.

* Egy bemondónak korábban kezdődnek a napjai az átlagosnál. Hogyan sikerült ehhez alkalmazkodnia?

— Amikor a reggeli műsor hajnali 5 órakor kezdődött, akkor 4-kor keltem, később 6-kor kezdtük, akkor egy órával többet aludhattunk. Aki normális bioritmusban él, annak a korán kelés nem okoz gondot, feltéve, ha időben nyugovóra térhetett, de én inkább éjjeli típus vagyok, sohasem tudtam megszokni a korán kelést. Szerencsémre a családom ezt elfogadta, mármint azt, hogy nem mindig vagyok ébren, amikor úgy tűnik, hogy nem alszom.

* A rádióban nap mint nap rengeteg információt olvasott be. Milyen volt egy-egy munkanap vége: két lábon járó információs központként üzemelt, vagy ez inkább nem volt jellemző?

— Az emberek megjegyzik a számukra fontos információkat, a kevésbé lényegeseket pedig nem. Olyan ez, mint amikor autóbuszra várunk, türelmetlenül pillantunk az óránkra, és csak azt jegyezzük meg, hogy még 5 percet kell várakozni, de ha egy járókelő megkérdezi, hány óra, megesik, hogy nem tudjuk, újra meg kell nézni. Megtörtént például, hogy otthon érdeklődtek, mennyibe kerül a piacon a paradicsom, és nem tudtam, pedig reggel beolvastam a rádióban. Az viszont megmaradt bennem, hogy mikor jelenik meg Eric Clapton új lemeze, vagy mit adnak este a moziban.

* Az élő rádiós műsorvezetés, hírolvasás kockázata a nyelvbotlás vagy a hír szövegében történt elírások miatti hibázás. Pályafutása során volt-e olyan baki, amelyre szívesen emlékszik vissza, és még most is mosolyt csal az arcára?

— A bakizás kockázata mindig fennáll, különösen a nyelvbotlásé. A hallgató ezt előbb megbocsátja, mint azt, ha a felolvasó melléhangsúlyoz, és értelmetlenné teszi a szöveget. Negyvenöt év alatt a nyelvbotlásoknak se szeri, se száma. Éppen erről jut eszembe az egyik: …se szari, se sáma… Vagy egy másik, mely elírás következménye lehetett volna: …a teniszezőnő csiklósérülés miatt nem vett részt a tornán… — ez állt a szövegben. A mondathoz érve egy pillanatra megtorpantam, sikerült csuklósérülést mondani, de utána megszakadt a híradás, kitört a nevetés.

* Nyugdíjasként hallgat rádiót? Milyennek ítéli meg a mai hangokat?

— Egy napot sem tudok elképzelni rádióhallgatás nélkül! Nemcsak az Újvidékit, más rádiókat is hallgatok, leggyakrabban természetesen a miénket. A digitalizáció, az internet mindent megváltoztat: másképpen rádióznak a maiak. A XXI. század rohanó világában a hallgatóknak egyre kevesebb idejük marad rádiózásra, talán reggel 5-10 perc, de ez alatt az idő alatt sok mindenről szeretnének tájékozódni. Remélem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy a ma embere többnyire útközben, az autóban hallgat rádiót. Ez a körülmény még inkább megnehezíti a műsorkészítők munkáját. Igazat adok annak a kollégának, aki további kellemes rádiózás helyett úgy köszön el a hallgatóktól, hogy: További kellemes utazást. Egy dugóban esetleg kapcsoljanak vissza!