home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Eljött az idő
DÉVAVÁRI Zoltán
2015.03.12.
LXX. évf. 9. szám
Eljött az idő

Dévavári Zoltán, lapunk egykori munkatársa a következő gondolatokat mondta el március 11-én Zentán, az újságírói díjak átadásán

Tisztelt Egybegyűltek!

Olyan időket élünk, amikor a felelős gondolkodónak, az értelmiséginek világosan, egyértelműen kell fogalmaznia, elhagyva a kódolt beszédet, az utalásokat és a célozgatásokat.

Tévednek azok, akik közéletünket továbbra is a „mi és az ők”, a „velünk vagy ellenünk”, a liberális, szocialista vagy konzervatív eszmeiségben határozzák, élik meg. Kisebbségi sorsunkban a klasszikus XIX. és XX. századi eszmei, politikai, ideológiai megosztottságot és gondolatvilágot már réges-rég meghaladta a történelem, a felgyorsuló világpolitika mindennapi életünkre hatással bíró eseményei, a geostratégiai folyamatok és átalakulások, azok az új kihívások, amelyeket a XXI. század hozott magával.

Nézzünk szét szűkebb környezetünkben, s konstatáljuk néhány, mindannyiunk számára egyértelmű és konkrét példával ezt az állításunkat.

1912, 1923, 1967 és 1991 után napjainkban zajlik az elmúlt egy évszázad során a délvidéki magyarság ötödik nagy exodusa. Ott tartunk, hogy a Facebookon tíz ismerősünk közül immáron nyolccal úgy kommunikálunk, hogy mi magunk még itt — ki tudja, meddig —, ők viszont már távol, valahol Európában vagy a messzi Amerikában válaszolnak leveleinkre, vagy látjuk viszont arcukat és halljuk vissza hangjukat a Skype-on. Csak az elmúlt három hét során a tágabb ismeretségi körünkből hárman távoztak Leedsbe, Stuttgartba és Budapestre...

Megdöbbenve szembesülünk azzal a ténnyel, hogy az egyik szabadkai középiskola 43 magyar végzős diákja közül 41 tanulmányai befejeztével azonnal külföldre fog távozni, nagy részük egyelőre Magyarország jelenlegi területére, de már itt is érzékelhető az a növekvő tendencia, hogy a világháló világában felnőtt és szocializálódott, ennélfogva az elődeiknél jóval több ismerettel, tudással bíró generációk immáron a távoli destinációkat — Ausztriát, Németországot, Angliát, Írországot, Hollandiát vagy Dániát — célozzák meg a felsőfokú tanulmányokra. Elmondásuk szerint távozásuk végleges, s nincs az az erő, az az érvrendszer, amely őket ettől visszatartaná. Az anyagi nincstelenségben, a totális légszomjban, kilátástalanságban és jövőkép-nélküliségben nincs már hova hátrálniuk sem nekik, sem szüleiknek, ennélfogva vesztenivalójuk sincs. Fel kell emelnünk a szavunkat, s ki kell mondanunk az igazságot: az ország népének nagy része éhezik! Éhezik, nyomorog, s akárcsak a húszas években az agrárreformot követően biztosan veszíti a talajt a lába alól.

Városaink és falvaink látképe, állapota és állaga konstans romlik; a múltunkat, az emlékeinket és az identitásunkat jelentő épületek naponta tűnnek el. Gyermekkorunk szép utcái és terei kiüresednek és átalakulnak, helyüket, szerepüket, szellemiségüket egy másik, számunkra ugyan ismert, de mégis idegen és távoli kultúra, mentalitás veszi át véglegesen.

Jövőnk záloga és reménysége, ifjúságunk tagjai ezrével távoznak Nyugatra, de követi őket immáron a negyvenes, ötvenes, sőt még a hatvanas éveit taposó generáció is. Intézményeink elsorvadnak, anyanyelvünk és tudásunk elsilányul, sajtónk, kultúránk, folyóirataink, iskoláink, színházaink elhalkulnak, közéletünk a kitapintható romlás és az elrestülés jeleit mutatja. A szűkülő térben a kiszorítás, a pozíciókhoz való görcsös ragaszkodás, a versenyszellemtől való irtózás és az attól való páni félelem, a generációk közötti harc mindennapi, általános jelenséggé lett, ami csak felerősíti a tehetséges, sokszor a tanáraiknál, mestereiknél is tehetségesebb, ugyanakkor helyzetbe nem hozott, sőt az idősebb korosztály jó részétől attól egyenesen távol tartott és ellehetetlenített — a világon a helyét egyébként tudásában, kitartásában, műveltségében és szépségében bárhol és bármikor megálló — fiataljaink végleges távozását a szülőföldről.

Közbeszédünket és közéletünket a vészjósló hallgatás és a csend, a szellemi katakombákba és az elefántcsonttornyokba való (önkéntes) száműzetés, a konjunktúralovagok időnkénti felhorkanásai, ugyanakkor az elfojtott, de egyre hevesebb, kitörés előtt álló indulatok átláthatatlan és felgyülemlett sokasága és moraja hatja át. Már sehol sincs, nem létezik az Újvidék—Szabadka szellemi szembenállás sem. Az elmúlt két és fél évtizedben úgy szorult vissza a közéletből, vesztette el befolyását és súlyát, tűnt el és számolódott fel a szabadkai magyar értelmiségi és polgári réteg, gondolat, hogy azt észre sem vettük, észre se vesszük.

Eljutottunk ahhoz a ponthoz, s ezt ki kell mondani, még ha fájdalmas is, hogy a dolgok mostani állása szerint nincs már messze az a pillanat, amikor a Légszomj után vészesen elfogynak körülöttünk az életünket és az identitásunkat jelentő emberek, aminek következtében a Haza, a Szülőföld véglegesen a virtuális térbe — az internetre és az emlékeink aknamezejének világába költözik.

Sorsunk közös, gondolkodhatunk, vélekedhetünk a világ és a magunk dolgairól akárhogyan is. A felgyorsuló, vészjósló folyamatok, ha azokkal időben nem szembesülünk, s nem próbálunk meg ellenük tenni, végül mindannyiunkat magukkal ragadnak és elsodornak, s nem lesznek tekintettel az elménk által kreált vélt vagy reális ellenérzéseinkre, ellenszenveinkre, sérelmeinkre, virtuális és meglévő, nagyon is valós szembenállásainkra.

Ebben a helyzetben fokozott felelősség hárul mindenkire, szükségünk van minden itt maradt, megmaradt fiatal és az évek során sokat látott, tapasztalt bölcs újságírónkra, színészünkre, tanárunkra, minden itt élő és mozgó, sőt még a már innét eltávozott gondolkodó értelmiségünkre, legyen az katolikus, református, evangélikus vagy zsidó.

Kek Zsigmondot és a hidasokat nem érdekelték a nyers hatalmi megfontolások, az egyéni kényelem, érdekek szempontjai. Ugyanakkor annak ellenére, hogy Árkádia útján jártak ők mindnyájan, mégiscsak népünk javát akarták. Akárcsak Várady Imre, Deák Leó, Streliczky Dénes, az egykori Magyar Párt mérsékelt és középutas politikusai, illetve a Kalangya köré tömörülő polgári centrista gondolkodóink.

Eljött az egyenes beszéd ideje. „Nyíltan, hátsó gondolatok nélkül, őszintén, becsületesen és megbecsülve a közös úton, (elfogadva a) közös célok felé haladó útitársainknak a miénktől eltérő meggyőződését, de ugyanezt akarjuk a magunk számára is. Mi hirdetjük: sorakozni, míg nem késő, mert üt a tizenkettedik óra és a mulasztás végzetessé válhat.” (Hozzászólás. (Második közlemény) Híd, 1939. május. p. 166.)

Népünkkel-népünkért. Ezt üzeni 2015-ben számunkra kisebbségi múltunk történelmi tapasztalata és a Napleány az ország magyar népének és a világ közvéleményének.


A nyitókép Szabó Attila felvétele. Tekintse meg a Napleány-díj és a VMÚE elismeréseinek átadásán készült képriportunkat is: http://hetnap.rs/galeria/A-Napleany-dij-es-a-VMUE-elismereseinek-atadasan-2297.html

 

 

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..