— Nem voltam egy majd én megmutatom típus, és ezért sokszor lettem szenvedő alanya egy-egy eseménynek — mondja az asszony. — Mindig azt vallottam, hogy nyugalommal, szép szóval minden félreértés kezelhető. Persze, az élet gyakran rám cáfolt, de ez nem zavart. Iparoscsaládból származom, a három gyerek közül én vagyok a legfiatalabb, a két bátyám már nyugdíjas. Gyermekkoromtól azt mondtam, hogy óvó néni leszek, ha nagy leszek. Hála az égnek, a családnak nem voltak anyagi gondjai, így az iskoláztatásunk sem okozott gondot. Igaz, csak középiskolát fejeztünk be, de amit tanultunk, azt becsülettel csináltuk a munkahelyünkön.

Én az egyik külvárosi általános iskolában működő óvodában kaptam állást. Az első évben tizenhét iskoláskor előtti gyerek járt hozzám, remekül megvoltunk. Két év múlva férjhez mentem. A férjem azt akarta, hogy először oldjuk meg a lakásproblémát, majd pedig vállalunk három gyereket. A jó szakmája miatt mindig akadt valamilyen pluszmunka, és szorgalmasan gyűjtöttük a lakásravalót. A harmadik házassági évfordulónk után beköltöztünk a csinosra renovált régi házba, melyet vettünk. Nem volt szerencsés választás a környezet, de ezt csak jóval később éreztük meg. A szomszédságunkban csupa ismert, tehetősebb személy élt, de elfogadtak bennünket. Amikor megszültem a fiamat, majdnem minden szomszéd eljött babalátogatóba.

A szülési szabadság lejárta után ismét dolgozni kezdtem, az anyám és az anyósom felváltva vigyáztak az unokára. Egy délelőtt sétálni indultunk a csoporttal. Volt köztük egy végtelenül eleven kislegény, akinek séta közben a kezét kellett fognom. Nem messze az iskolától volt egy nagyobb építkezési hely rengeteg építőanyaggal, deszkákkal, állványokkal. A kisfiú meglátott egy betonkeverőt, kitépte a kezemből a kezét, és rohanni kezdett. Egy munkás, aki az állványon állt, látta ezt, és le akart ugrani, hogy elkapja a fiút. Sikerült is neki, de az állványról leesett egy vödör, mely eltalálta a gyereket. Nem akarok erről többet mondani — még ma is rosszul leszek, és szinte látom az eseményeket. Jöttek a mentők, jött a rendőrség, a szülők. Szerencsére a gyereknek nem esett súlyosabb baja, de engem a következő héten elbocsátottak a munkahelyemről. Persze fellebbeztem, bizonyítékok hiányában megnyertem a pert, és visszavettek a munkahelyemre. De takarítónőként, nem pedig mint óvónőt. A férjem azt mondta, csináljak, amit akarok, de gondoljam meg jól. Tudja, akkor úgy gondoltam, nem csak az én hibám volt a szerencsétlenség. Az építkezés helye nem volt bekerítve, az utca szemben lévő oldalán autók parkoltak, és én úgy ítéltem meg, hogy az út közepén nyugodtan elsétálhatunk. Igaz, arra is gondolhattam volna, hogy valami rendkívüli történik, de ez eszembe sem jutott. A bírósági tárgyaláson a tanúk is mellettem vallottak. Csak az egyik szomszéd középiskolás fia, aki éppen akkor jött hazafelé az iskolából, mondta, hogy látta, én nem voltam a gyerekekkel, beszélgettem egy járókelővel. Ez volt a döntő.

A szülők, a szomszédság az eset után széles körben elkerült, ha az utcán találkoztunk, úgy tettek, mintha leprás lettem volna. Más kereseti forrás híján elfogadtam a takarítónői állást. És bizony sokszor megtörtént, hogy ha valamelyik szülő késett, az ügyeletes óvó néni rám bízta a még ott levő gyerekeket, és ő hazament. Ilyenkor — ha senki sem látta — odasúgták: Tudjuk, hogy jó nevelő és rendes ember vagy. De az X. Y. fia… Egyébként ha volt közönség, én csak a „tudod, az az óvó néni, aki séta közben beszélget” voltam. Azt hiszem, nem éltem volna túl, ha a férjem és a szüleink nem állnak szilárdan mellettem. Látja, az élet nem állt meg. Múlnak az évek, és a szomszéd fia, aki Belgrádban jogot tanul, amikor hazajön, mindig átmegy az utca túloldalára, ha én is éppen kint vagyok. És mindig lesüti a szemét. Pedig sosem tettem megjegyzést a vallomására, tudtam, hogy úgyis hiába. Aztán tavasszal egy közúti baleset miatt vizsgálati fogságba tették a férjemet, állítva, hogy részeg volt, és ő okozta a balesetet. A férjemet én sosem láttam részegen, de a másik kocsiban ülőt napi rendszerességgel. Mindegy, most elég rosszul állunk anyagilag. Amikor az egyik híres ügyvédi iroda felkeresett bennünket, nem akartuk elhinni. Az ügyvéd elvállalta a férjem védelmét, mi pedig csak hüledeztünk. Késő este átjött hozzánk a szomszéd fia. Egyebek közt azt mondta, ha már diplomás volna, ő vállalta volna a védelmet. Így az apja barátját kérte meg, mert úgy érzi, az én életemet ő tolta mellékvágányra. Vegyem ezt a gesztust mély bocsánatkérésnek. Én csak ennyit kérdeztem: — De miért? — Kamaszkori dacból — mondta szégyenkezve. — Azt akartam, hogy írjanak rólam az újságok.