Szabó Attila fotóillusztrációja

A vert falú építmény szélvédettebb sarka maradt meg csupán az idő végezetéből. A döngölő férfiak napi igyekezetét mutatják az egymásra préselődött, kitapintható rétegek, mint valamilyen őskori fosszília-maradványok. Érzem földillatukat. Meg a bomlás penészes, rothadó szagát is. A falak belső oldalán még a gondos asszonyi kezek lenyomatai látszanak, a gumihengerrel végzett pingálás ,,vonalkódjai'. Amerre csak a szem ellát, mindenütt emberi nyomok -- egy valaha itt élt kis közösség (család?) életének lerakódásai. A szállást a pusztai szelektől védő, az újabb kori nyomorúságunkban derékban szétbaltázott akácfák friss sarjai, tört kaszapenge, a bognár alapos munkáját dicsérő abroncsos szekérkerék, lyukas lábasok és rosta, a tavaszi langyosságban bóbiskoló nárciszok és jácintok, élő sövényként nyiladozó orgonabokrok... üresen tátongó verem... kibicsaklott ólajtó... dúcától megfosztott tyúkól... egy rakott tűzhely rozsdás ajtaja, porcelánfogantyúja fehéren virít, mint a mellette porladó állattetem álkapcsában a fog...
Ez nem nosztalgia, nem is lírai képzettársítás, hanem valóságunk.
A nagyalföldi magyar tanyavilág történetének egy mozzanata. S hogyan jutottunk idáig? Erről szólt Varga Géza magiszter, a téma avatott kutatójának ihletett előadása a nemrégen megtartott kishegyesi falunapon, s ennek alapján készült alábbi jegyzetünk is.
A tanyák olyan gazdasági-társadalmi településképződmények voltak, amelyek a 18. század második felétől a 20. század hatvanas-hetvenes évei idejéig uralták a Nagyalföldet Nyíregyházától Titelig, Hajdúszoboszlótól Makóig. A magyar nyelven szállásoknak is nevezett épületek szétszórtan vagy csoportosan népesítették be a nagyobb települések határait. Csak tartozékai, kiegészítői voltak egy-egy városi vagy falusi háznak, gazdasági udvarnak, ahonnan piac- és ünnepnapokon (keresztelő, lakodalom, temetés) azért mindig hazajártak a tulajdonosok, illetve ahonnan betegség vagy öregség okán végleg beköltöztek a szülők, nagyszülők, gyermekeiknek átadva a megőrzött hagyatékot.
A nagyalföldi magyar tanyavilág kialakulását a törököknek köszönhetjük. A 150 évig tartó török hódoltság alatt ugyanis elpusztultak, elnéptelenedtek a falvak (így pl. Kishegyes és Nagyhegyes is), s a török rabság elől a lakosság az alföldi városokba menekült (Kecskemét, Nagykőrös...). A Nagyalföld ilyenformán annyira elnéptelenedett, hogy csak a pásztorok legeltették itt nyájaikat és marhacsordáikat, mert ők a vész elől, a hadba vonuló török csapatok hordái elől könnyebben ki tudtak térni.
Aszerint, hogy a településeket hogyan, milyen távolságból vették körül ezek az építmények, több zónaövezetet különböztethetünk meg ebből az időből. A lakótelepekhez legközelebb az ólas- és szérűskertek álltak (vermek, istállók, kutricák), aztán a háziállatok legeltetésére szolgáló belső legelők. Ezen túl, körülbelül 4-5 kilométerre már az őszi-tavaszi nyomásokra osztott szántóföldek és ugarok (,,pihenő' szántások) húzódtak, majd pedig a telkes földek. Ez utóbbit az igavonó állattal rendelkező jobbágyok használták, akárcsak a külső legelőket vagy pusztákat, ahol a növendék vagy a piacra szánt jószágaikat őrizték. Itt alakultak ki a nyári és téli pásztorszállások: a hodályok, cselények, menhelyek, azaz az aklok, ólak, istállók. A pásztorok vagy a tűzhellyel is ellátott ólakban húzódtak meg, vagy pedig külön kalyibákban, kunyhókban laktak.
Az elmondottakból is kitűnik, hogy a nagyhatárú városok és falvak népessége ekkor még főleg állattenyésztéssel foglalkozott. A 18. század 2. felében megkezdődik a legelők felparcellázása és ezzel egyidejűleg az ekés földművelés, illetve a kenyérgabona-termesztés. Ennek következtében a városi, illetve falusi gazdasági udvarból kiköltöztetik az ólas- és szérűskerteket a pár kilométerre lévő szántókra. Kialakulnak a földműves tanyák, melyeknek kettős funkciójuk van: itt tartják a szerszámokat és itt tárolják a gabonát, valamint itt nevelik a háziállatokat.
A 19. század közepe táján a hazai piac bővülésével fokozódik a termelés, s a követelményeknek megfelelően mind szélesebb a termények kínálata is. Az intenzívebb kenyérgabona-termelés mellett már kukoricát, burgonyát, olajos magvakat, ipari és takarmánynövényeket is termelnek. A tanyasi gazdálkodás belterjesebbé válik, egyre több kétkezi munkát igényel, s így a földműves családok nagy része kitelepül a határba. A tanyák száma megszaporodik. A kutatók szerint a tanyák fénykora a 20. századba fordulás előtti és utáni évtizedre tehető.
Az első világháborút követő trianoni békediktátum a Nagyalföldet feldarabolta. Ez a tanyagazdaságok hanyatlását is magával hozta. Beszűkült a külföldi, majd a hazai piac, a termények értékesítése nehézségeket okozott, és elbizonytalanodtak a termelők.
A második világháborút követő gazdasági-társadalmi változások, a szocialista-kommunista rendszer bevezetése csak még jobban felgyorsította a tanyagazdaság pusztulását. Ez a társadalmi-politikai rendszer a mezőgazdaság kollektivizálását tűzte ki célul: Magyarországon és Romániában a magánszektorban lévő földeket mind földműves-szövetkezetekbe tagosították. Nálunk is kezdetét vette ez a folyamat, azzal a különbséggel, hogy a törvényes rendelkezések bizonyos mennyiségű szántót -- maximum tíz hektár földterületet -- magántulajdonban hagytak. A tanyák ezáltal elveszítették létjogosultságukat. A parasztgazdaságok ismét visszakerültek a falvakba, a településekre. A felszabadult munkaerő-fölösleg pedig a városok iparnegyedeiben próbált megélhetést találni. A falu szocializálódásával a tanyák elnéptelenedtek, majd pusztulásnak indultak.
Varga Géza magiszter miután átfogó képet adott a nagyalföldi magyar tanyavilág kialakulásáról, röviden összefoglalta a kishegyesi szállások történetét is. Ebből most -- az eddig leírtak alátámasztásául -- mindössze néhány számadatot ragadtunk ki. Az első kishegyesi tanyák 1878-ban épültek a határrendezés után. Ekkor kb. 101 szállást és néhány istállót jegyeztek fel. Az 1910-es magyarországi összeírás szerint a vidéken már 200-210 tanya létezett. Számuk az 1930-as évek elejére mintegy 250-260-ra növekedett. Az 1942-es adatok 315 kishegyesi tanyát jegyeztek fel (a Pece-kastéllyal együtt). Valamivel több mint fél évszázad után, 1997-ben ebből mindössze 64 maradt meg. Most, 2007-ben -- ifj. Varga Géza vízépítő mérnök kutatásai alapján -- már csak 39 létezik, de mindössze 27 lakott.
Noha a számadatok egyáltalán nem reménykeltők, Varga Géza magiszter mégis azzal a biztatással fejezte be az előadását, hogy a kishegyesi (és más) gazdáknak minél nagyobb számban élniük kellene azzal a mostani törvény adta lehetőséggel, hogy az állami földeket bérbe vehetik. Ez lehetőséget nyújtana a tanyavilág újjáéledéséhez...