home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Elárvult pletykapadok
KREKITY Olga
2014.04.23.
LXIX. évf. 17. szám
Elárvult pletykapadok

Ott téblábolok Budapest metropoliszi forgatagában, a Villányi úton rekedve, egymagam, várva, míg férjem utánanéz annak, miként juthatnánk ki ebből a nyüzsgésből, s folytathatnánk utunkat a kívánt cél felé. A sok egyirányú utca pókhálójába belegabalyodva mindez nem is tűnik olyan egyszerűnek, mint ahogyan az elsőre látszott.

Természetesen ideges vagyok, mert az „ismerem Pestet” nagyképűség most derekasan visszarúgott, s meg is fogadom magamban, ez volt az utolsó alkalom, hogy autóval próbálkozom ott közlekedni, ahol minden mással — metróval, autóbusszal, villamossal — ésszerűbb és könnyebb volna. Abban bízom, mint mindig, hogy van szám, beszélek magyarul, kérdezni nem nehéz, csak tudni kell. Tömegpszichológia. Igen ám, csakhogy Pest rácáfol minden tudományos tapasztalatra. Már szagról, testtartásról, öltözetről, akcentusról — mit tudom én, hogy miről! — rögtön kiszúrják, hogy vidéki az ember, s úgy átnéznek rajta, mintha levegő volna. Nagy ívben kikerülik, mint egy rakás sz…t, nehogy kérjen, kérdezzen tőlük valamit.

Felveszem hát én is azt a pózt, mintha semmi sem érdekelne, csak épp ott pottyantott le az égből az Isten, s most várakozom a jó szerencsére. Nézegetem az üzleteket, leülök egy padra, beszállok az autóba, mintha épp bent felejtettem volna valamit, aztán újra bezárom az ajtót, s a parkolótáblára pislantok...

— Nem szoktam idegenekkel szóba állni — vág hátba egy nikotintól rekedtes női hang —, de úgy gondoltam, hogy most önnel kivételt teszek. Ma vasárnap van és délután, nem kell fizetni. Látja, ott írja... — és ahogy jött, úgy el is tűnik nesztelen a kis ölebével, amely épp azt a karót célozta meg, ahol én a parkolótáblát nézegettem.

Nem is tudom, miért, de rögtön elpirulok: a dühtől, a sértettségtől, a megalázottságtól... „Na ha te egyszer az utcámba fordulnál...”, de nem fejezem be a gondolatot, mert ragyogó arccal feltűnik a férjem, hogy megtalálta a kiutat a dugóból, s valóban, percek múlva már mögöttünk is marad a nagyváros ridegsége és barátságtalansága.

Néhány nappal később egy nagymamakorú ismerősöm zsörtölődik — már itthon, a megszokott kis boltunkban, ahol mindennap a frissen illatozó kenyeret vesszük, és néhány szó erejéig elcsacsogunk egymással erről-arról —, hogy nem tudja, mit csinálnak a szülők a gyerekeikkel, de az utcában hét olyan korú pici van, mint az ő unokája, de soha egyet sem lát kint az utcán. Bezárják, tévé elé ültetik őket? Mindegyikre dadus vigyáz?! Egyszóval nincs kivel játszania a kis pöttömkéjének, pedig valamikor itt nem lehetett az utcáról beterelni a lurkókat. Hazafelé menet magam is megállapítom: amióta meghaltak körülöttünk az öreg szomszédok, és elárvultak a pletykapadok, kihalt lett a falu. Még locsolkodáskor is csendes. Holnap már itt is úgy szólítanak meg majd, mint Pesten?!

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..