home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Egymást támogatva
Perisity Irma
2015.06.10.
LXX. évf. 23. szám
Egymást támogatva

A két fiatalember szorosan ül egymás mellett, miközben udvariasan, pontosabban: zavartan mosolyogva igyekeznek, hogy ne rontsák el a születésnapi ünnepség hangulatát. Kiskoruktól ismerem őket, de az utóbbi tíz évben keveset találkoztunk. Ez a tíz év fehérre pingálta az idősebb legény halántékát, mintegy bizonyítva: sötét felhők vonultak át fejük felett.

— Valóban rendkívül sok megpróbáltatáson estünk át az utóbbi években — mondja halkan, szinte önmagának az idősebb fiatalember —, és még csak azt sem állíthatom, hogy túl vagyunk már mindenen. Egy-egy esemény végén mindig azt gondolom: a neheze már mögöttünk van, de aztán rendszerint újabb megpróbáltatás következik. Még harmincéves sem vagyok, de már lemondtam róla, hogy választ kapjak az örök nagy kérdésre: istenem, meddig még? Így, felnőtt fejjel azért már sok mindent átértelmeztem, sok mindent a helyére tudok rakni, de ezt rendszerint magamban teszem, hogy ne terheljem feleslegesen az öcsémet. Nem olyan nevelést kaptunk, hogy bármilyen helyzetben szilárdan megálljunk a lábunkon, de én azért egy kicsit határozottabb vagyok, és idősebb lévén fel is vállaltam a nekem járó szerepet.

A szüleink szerelemből házasodtak össze, anya jóval fiatalabb volt apánál, de — legalábbis amennyire emlékszem — szépen éltek. Apa egyetemi, anya középiskolai végzettségű volt. Mivel apa a székvárosban jött a világra, és a családja is ott élt, az esküvő után a szüleim ott kezdték el a közös életüket. Mindketten dolgoztak, az apai nagymamám odaadta nekik a lakását — ő a nagynéniébe költözött —, így efféle gondjuk sem volt. Kétéves voltam, amikor megszületett az öcsém. Mivel nagyon közel laktunk a nagyihoz, rendszerint ő vigyázott ránk, és a csöndes, nyugodt nagyapánkkal együtt mindenben igyekezett a kedvünkre tenni. Ma sem értem, miért, de anya nem szerette, ha más gyerekekkel játszottunk, ezért leginkább a nagyszülők lakásában tartózkodtunk. A nagyi mestere volt a fantáziadús játékoknak, csodálatos meséket ismert, és mérhetetlen türelemmel foglalkoztak velünk. Én már kicsi koromban is „kisöreg” voltam, a legkedvesebb foglalatosságom a nagyapa műszaki lexikonjának lapozgatása volt.

Iskolába indultam, amikor apu hirtelen beteg lett, és a rövid, súlyos betegség el is vitte. A temetésére már csak halványan emlékszem, tudom, hogy csontig hatoló jeges szél fújt, és magamhoz öleltem az öcsémet, hogy melegítsük egymást. Apa halála után anya úgy érezte, mindannyiunknak jobb lesz, ha visszaköltözünk abba a városba, ahol a szülei éltek. Eladta az újvidéki lakást, és a szülőhelyén vett másikat. Az öcsémmel itt fejeztük be az általános iskolát, majd a gimnáziumot. Anya sajnos nem találta fel magát. Feladta az újvidéki állását, itt azonban nem talált tisztviselői munkát, ezért hamar feléltük a kis tartalékunkat. A sors fintora, hogy anyának is csak egy testvére volt, aki egy közúti balesetben fiatalon meghalt. Éltek ugyan a szülei, de nem ápoltunk velük bensőséges kapcsolatot. Aztán előbb az apai nagymamánk, majd a nagypapánk halt meg, és a rokonság apa nővérére szűkült — rajta kívül egyetlen élő családtagunk sem volt. Még nem sikerült választ találnom a kérdésre, hogy anya miért óvott bennünket szinte betegesen. Mi ugyanis sosem jártunk játszótérre, nem voltak olyan születésnapi zsúrjaink, amelyekre meghívhattuk volna a kis barátainkat. De őszintén szólva nem is nagyon voltak barátaink, hiszen nem mehettünk senkihez, és hozzánk sem járhatott senki. Az egyedüllét, az örökös pénztelenség kikezdte anya idegeit, sőt az egészségét is. Számtalanszor előfordult, hogy mi gondoskodtunk róla, nem pedig fordítva. De így nőttünk fel, és nekünk ez természetes volt. Anya betegesen ragaszkodott hozzánk, ám az ilyenfajta szeretetnek mindig magányosság a következménye. Mi sem voltunk kivétel ezalól.

Amikor a gimnázium befejezése után egyetemre iratkoztunk, ismét időszerűvé vált, hogy Újvidékre költözzünk. Három év után sikerült az itteni lakást eladnunk, és a székváros közelében egy tanyát vennünk. Én addigra már a jogi tanulmányaim végén jártam, az öcsém pedig másodéves volt. Kollégiumban laktunk, anyához, a tanyára pedig hétvégenként jártunk. Egy ilyen hétvégén találtam rá holtan... De ezek után mégis befejeztem a tanulmányaimat — most munkanélküli okleveles jogász vagyok. Az öcsémet annyira megrázták a történtek, hogy azóta sem tud felocsúdni. A feladatokat így, egymást támogatva osztottuk fel: én vagyok a pénzkereső (bármit elvállalok), ő pedig az otthoni mindenes — főz, takarít, néha, ha van pénzünk, még bevásárolni is elmegy. Amikor időnként meglátogatjuk a nagynéninket, ő telerakja a hátizsákunkat, mi pedig szégyenkezve ugyan, de elfogadjuk. Vele azóta lett szorosabb a kapcsolatunk, amióta egyedül maradtunk. Senkit sem okolok, még a sorstól sem kérek számon semmit. Hiszek benne, hogy egyszer majd nekünk is felragyog a nap, addig pedig — egymást támogatva — harcolunk a világgal. Az meg velünk...

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..