A tornyosi Kalmár Gábor 1935-ben született, és még mindig tökéletesen emlékszik arra, hogy egykoron milyen is volt a tanyasi ember élete.

— Fél négy-négykor kelt a család a tanyákon, és az első feladat a lovak etetése, tisztítása volt, más szavakkal abrakolása és csutakolása. Mivel egy kis közösség voltunk, mindent Zentán kellett hogy elintézzünk, akármiről volt is szó. Reggel édesapám befogta a lovakat a kocsiba, és úgy indultunk neki az útnak, mi, gyerekek pedig arra számítottunk, hogy kiválasztja egyikünket kocsipásztornak. A falusi ember általában a piacra vitte a portékáját, édesapám tyúkot, kacsát és libát értékesített itt. A sikeres piac után a megkeresett pénzből lehetett megvásárolni azokat az eszközöket és használati tárgyakat, amelyekre éppen szükség volt. Zentán sok ember úgy cselekedett, hogy kiadta egy bizonyos mennyiségű földjét más földműveseknek, valamiféle haszon ellenében. Általában tojásért, tejért, tejtermékért vagy más élelmiszerért. Ekkor még csak a ruhaanyagot lehetett beszerezni, ezért sok háznál volt egy Singer típusú, lábbal működtethető varrógép, melynek segítségével a házak női tagjai elkészítették a felöltésre szánt ruhadarabokat.

* Mi jellemezte még a tanyasi életet?

— Akkor még lovakkal szántottak, és egy nap alatt csupán egy katasztrális hold területű földet lehetett megművelni. Ezt két lóval és egy egyvasú ekével kell számolni. A nagyobb gazdáknak természetesen több lovuk volt, valamint akadtak, akik még ökrökkel és bivalyokkal is műveltették a földet. Az állatok nyakában volt egy járom, mellyel húzták az ehhez kapcsolódó rudat, melyre rá volt kapcsolva a talajmunkáló eszköz. Nagyon sok munkára volt szükség ahhoz, hogy fenntarthassuk magunkat. Emlékszem, hogy már hatéves koromban húztam a tehenet a boronával, mivel a háború alatt elvitték az összes lovat tőlünk, így azzal dolgoztunk, amink akkor éppen volt. Az igazán nehéz fizikai munka azonban az aratás lehetett, hiszen azt teljes egészében kézzel végezték. A legtöbb fortély a kasza kalapálásához kellett, ez valójában egy külön tudomány volt. Miután megjelentek az aratógépek, született is egy nóta, mely szerint: „Nem kell kaszát kalapálni, csak a lányok után járni.” Ezt az eszközt sok esetben a lovak húzták, és egy talajkerék forgatta meg az éleket, melyek elvégezték a vágás folyamatát. A gép húzásához is szükség volt legalább három erős vagy négy gyengébb ló energiájára, hogy gond nélkül pörgesse a kaszákat. Az újdonságnak persze sokan nem örültek, hiszen rengetegen ebből éltek, így nemegyszer fordult elő, hogy vasvesszőket szurkáltak a szántóföldekbe, hogy kárt tegyenek a masinériákban. A gépeknek valóban bajuk esett, de egy-két kaszaél lecserélése után újra robogtak. Láthatjuk, hogy a fejlődés nem állt meg, ezek az eszközök ma már teljesen nélkülözhetetlenek a mezőgazdaságban. Egyszer egy tehetősebb úrnál csépeltünk — ez egy külön téma —, ott megvoltak a különféle részmunkák, melyeket el kellett végezni. Ekkor én az úgynevezett etető szerepét töltöttem be. Megkért a gazda, hogy ha szól nekem, akkor majd szép lassan állítsák le a gépet, és jöjjenek ebédelni. Miután elment, mindenkivel megbeszéltem, hogy amikor szólok nekik, abban a minutumban szakítsák meg a munkát. Egy kis idő elteltével jött a gazda, és amint szóra eresztettem a számat, abban a szent pillanatban mindenki befejezte azt, amit csinált. Meg is lepődött, hogy milyen jó csapat vagyunk.