Nem szeretem a statisztikát, mert olyan üzeneteket közvetít, amelyeknek semmi közük sincs a valósághoz. Ha ilyen szempontból vizsgáljuk a horgászat veszélyességét, akkor biztosan a nagyobb kockázatú sportok közé sorolnánk. Viszont a legtöbb ember ágyban hal meg, és mégsem nyilvánították a lefekvést életveszélyes tevékenységgé. A halfogással bíbelődő „csendes őrültek” élete ritkán forog veszélyben, de a nagy számok törvénye alapján bizony megesik, hogy valamelyik pecás pórul jár.
A gyerekekben még nincs nagy felelősségérzet, ezért ajánlatos, hogy felnőtt ember felügyelete alatt horgásszanak. Mai szemmel nézve akár szülői felelőtlenségnek is tűnhet, hogy tizenkét éves korunkban elengedtek bennünket egy éjszakai harcsázásra a csatornára. Hogy pontosabban fogalmazzak: hármunk közül csak én kaptam engedélyt, Jóska szomszédom elszökött, Lajcsikát pedig a szó szoros értelmében bezárták a házba. Mivel azonban én „legálisan” mentem, nekem némi elemózsiát csomagoltak, és a meleg kabátot is rám tukmálta anyám. A szomszéd fiú, mivel elszökött otthonról, vékonyan volt felöltözve, és csak egy lópokrócot hozott magával, meg egy viharlámpát. Útközben még szedtünk egy kalap barackot, és máris készen álltunk a nagy kalandra.
A történet tanúit, a túlparti nyárfákat már rég kivágták
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyvalamit nem említettem meg otthon: csónakkal készültünk átjutni a túlpartra az est beálltával. A kertünk alatt volt kikötve egy rozoga ladik, azzal jártak át a falubeliek a túlpartra, az odaátra szakadt szőlőkbe. Ebbe raktuk bele a felszerelésünket, és az otthonról hozott fából faragott hólapáttal átevickéltünk a másik partra. A túloldali cserjével sűrűn benőtt „szűz” partszakaszon állapodtunk meg, és ott dobáltuk be a szerelékünket. Akkor még nem volt orsós botunk, ezért a nyolcvanas zsinegre egy nagyobb anyacsavart kötöttünk (ez volt az „ólom”), és erre került rá a három harcsahorog, illetve az éppen kéznél levő csali (földigiliszta, pióca vagy kagylóbél, illetve ezekhez hasonló finomságok). A zsineget egy földbe szúrt fűzfaághoz kötöttük, majd a csavaros végét meglóbálva a vízbe vetettük a szerelékeket. A zsineget feszesre állítva az ág hegyére hurkoltuk, majd rácsippentettük a kis csöngőket.
Dolgunkat végezve leterítettük a szürke pokrócot, azon kuporogva ettünk néhány falatot a pislákoló viharlámpa fényénél, majd eloltottuk a lámpát, mivel már alig lötyögött egy kis petróleum az alján. Aztán az éj beálltával nedves, hideg fuvallat kezdte hűteni bennünk a nagy horgászvágyat. Mivel kapás nem volt, a csengőben bízva lefeküdtünk a parton. Azt nem mondhatnám, hogy gyorsan elaludtunk, mert a vízparti éjszakákra nem a mennyei nyugalom a jellemző. Egy felnőtt ember is megrezzenne egy-egy töltés menti faág dörrenéssel felérő roppanása hallatán. Különös állathangokat hozott a szél az öreg erdő felől, a közelünkben bóklászó süni fújtatása pedig vaddisznóra emlékeztetett bennünket. A barátom mindig is nagy szájhős volt, de némi bizonytalanságot éreztem a hangjában, amikor arra a kérdésre várt megnyugtató választ, hogy a farkasok csak télen kelnek-e át a Dunán.
A gyerekeket csak felügyelettel engedjük a vízpartra
Részben a hideg, részben a félelem miatt összebújtunk a pokróc alatt. Megpróbáltunk elaludni, de nagyon kényelmetlen volt a helyünk. Tüskés ágakon feküdtünk, egyenetlen volt a talaj is, de főleg a párna hiányzott, ezért elhatároztuk, hogy a part menti útra fekszünk. Ha fenekünket az egyik keréknyomba tettük, akkor a fejünk éppen a két kerék közti füves sávra került, mintegy puha párnát képezve. Az éj továbbra is hangos volt, a fákról lehulló harmatcseppek csattantak a lapuleveleken, meg hát a nagy csobbanással raboló halak sem tartották be a csendrent. Ahogy erőt vett rajtunk a fáradtság és az álom, úgy távolodtak el a zajok, és már nem rezzentünk meg minden neszre. Már csak pajtásom egyenletes szuszogását hallottam a bal fülemmel, azután meg már azt sem…
Egyszer csak rettenetes robajra eszméltem, éles fénycsóvák hasították át a sötétséget, félig aléltan, csak az ösztönömre hallgatva, megragadtam a pajtásom feje alól kikandikáló pokrócsarkot, és teljes erőmmel felém rántottam. A lóterítővel együtt jött a haver is, a pokrócba tekerve legurultunk a partra, miközben elrobogott az úton egy terepjáró. Az első ijedségből fölocsúdva néztük a volt fekhelyünkön hagyott összelapított viharlámpást. A halőrök járták körül a vizet, éjszakai halorzókra vadásztak. Észre sem vettek bennünket, lassítás nélkül tovaszáguldottak. Miután eltűnt a látómezőnkből a szinte semmiből felbukkanó behemót dzsip fénye, akkor tudatosodott bennünk, hogy milyen életveszélyben voltunk. Sokáig ülni sem bírtunk, csak tébláboltunk a parton, miközben újra és újra lejátszódott agyamban az a másodperc töredékéig tartó jelenet.
Mivel óránk nem volt, csak a faluszéli kakasok kukorékolásából következtettünk az éjszaka múlására. Aztán kelet felől megjelent az a várva várt világosabb csíkocska. Mintha az addig rejtekükben hallgató madarak is erre az égi jelre vártak volna, éktelen hangorgiába kezdtek. Az önmagukban egyébként akár kellemesnek is mondható madárénekek most fülnek-léleknek egyaránt sértő, artikulátlanul rikoltozó, rémfilmekre jellemző környezetet teremtettek.
Barátommal egymásra néztünk, és szó nélkül egyszerre kezdtük el összecsomagolni a pecafelszerelést. Már kibújtak a nap első sugarai, amikor csónakba szálltunk. A csatorna közepén lehettünk, amikor a csónakba szivárgó víz hűteni kezdte a lábamat. Jól kivehető helyen, két fenékdeszka között buzogott befelé. Persze alkalmas meregető, esetleg szapoly nem volt kéznél, ezért a gilisztás konzervdobozzal szaporáztam kifelé a zavaros lét, de reménytelennek tűnt a mentési művelet. Haverom bőszen kapálódzott a falapáttal, de a félig megtelt csónak egyre nehezebben mozgott.
Már csak két méter lehetett a partig, a víz majdnem kiegyenlítődött a csónakon kívül és belül, amikor is pajtásom nagy lendületet véve kiugrott a csónakból a part felé. Utólagos magyarázata szerint azért tette ezt, hogy könnyebb legyen a ladik, nehogy elsüllyedjen kettőnkkel. Csakhogy a lendületével visszarúgta a csónakot majdnem vízközépig, miközben ő helyben maradva belepottyant a Dunába. Most már nekem kellett visszaeveznem, miközben ő kievickélt a partra. Valahogy én is kijutottam a majdnem megtelt dereglyével, kimentettük azt, ami még menthető volt, majd végre elindulhattunk hazafelé.
Mivel szomszédok voltunk, mindig egyikünk kertjében mentünk fel az aljból, csak a kertkapuk előtt váltunk szét. Mielőtt bement volna az udvarukba, a haverom még visszaszólt: „Akkor most 1:1!” Úgy gondolta, visszaadta, hogy megmentettem az életét. Díjaztam az igyekezetét, noha tudtam, hogy ez messze nem ugyanaz, viszont biztos voltam benne, hogy ő is azt tette volna, amit én, elvégre erről szól az örökké tartó gyerekkori barátság.
