Amerre csak járunk, érezni az ünnepi hangulatot. Az egész város fel van díszítve, ki van világítva.

A mi vadászházunkban is hagyomány, hogy karácsonyfát állítunk, és ünneplőbe öltöztetjük az egész épületet. Egy erdészetben nem kellene, hogy gondot okozzon a megfelelő fa beszerzése, néha azonban mégsem olyan egyszerűek a dolgok, mint amilyenek lehetnének. Ki menjen el a fáért, honnan hozza, milyen legyen a növény...? Ezek voltak az elsődleges kérdések. Kellett nekem szólnom! A többiek válasza az volt: menjen az, aki kérdezi, vagyis én. De ne egyedül, hanem vigyem magammal a tapasztalt erdész kollégát. Majd ő megmondja, honnan lehet fát kivágni, meg azt is, hogy milyen fajtát. Hívtam telefonon, de nem volt elérhető. Hagytam hát neki üzenetet, majd kimentem vadat etetni. A kolléga visszaüzent, hogy az erdő melyik részében találkozzunk. Amint befejeztem az etetést, odaautóztam. Ő még nem ért oda, így várnom kellett. Közben gyönyörködtem az erdőben, hallgattam a természet hangjait...

Egyszer csak — nem messze tőlem — motorfűrészzúgásra lettem figyelmes. Meglepődtem, mert abban a körletben nem volt előrelátva vágás. Csendben elindultam a hang irányába. Gyalog mentem, így eltartott pár percig, amíg oda nem értem. Hát volt mit látnom! Egy erdei tisztás szélén illegális favágók lopták a fiatal fenyőket. Néhányat már fel is raktak a szekérre, és indultak volna eladni, ekkor azonban odaért az erdész. Ő az út egyik végén állt, én meg a másikon. Amikor a két koma észrevett bennünket, sarkon fordult és elszaladt — ketten kétfelé. Mi meg ott maradtunk a kivágott fenyőkkel, a rozzant szekérrel meg a gebe lóval. Szólni sem volt időnk, olyan gyorsan történt minden. Néztük egymás elképedt ábrázatát, majd a kolléga nevetve megjegyezte: Van fa, amennyit akarsz, fűrész is akadt alá ajándéknak, a ló és a szekér meg ráadás. De mi a kórságot csináljunk mindezzel? — Igaz! — válaszoltam én is nevetve. De azért jó volna valamit kezdeni velük. Rendőrt hívni nem igazán éri meg, mert kicsi a lopási kár. Máskor is tettünk már feljelentést, akkor sem mentünk vele semmire. Mi legyen hát? Ahogy ott tanakodtunk, egyszer csak megjelent egy rongyokba bugyolált kisgyerek. A ló vidáman horkantott, amikor meglátta. Látszott, hogy ismerik egymást.

A kicsi könnyekkel küszködve kérte, hogy adjuk vissza apja lovát. Mi meg csak álltunk szótlanul, és mindketten a gyerekeinkre gondoltunk, akik otthon jó ruhákban, meleg szobában várják a karácsonyt. Kövér könnycseppek gurultak végig az apróság kerek kis arcán, miközben ijedten simogatta a ló gubancos sörényét. Andersen A kis gyufaárus kislány című meséje jutott eszembe. Megsajnáltam az ijedt kis emberkét. Láttam, hogy az erdészfiú is igencsak laposakat pislogott. Megsimogatta a maszatos arcú kicsit, és azt mondta neki, hogy menjen haza. Erre a gyerek elmosolyodott, zsebébe nyúlt, és mindkettőnknek adott egy-egy szem cukorkát. — Nem loptam, kaptam a városban! — mondta. — Nektek adom, mert jók vagytok. Meg a fenyőket is itt hagyom, vigyétek haza a gyerekeiteknek, én majd keresek máshol! — és már el is viharzott az erdei úton. Mi meg csak álltunk az ebül szerzett fákkal meg az egy szem cukrunkkal, és magunkban hálát adtunk a teremtőnek, hogy a mi családunknak nem így kell beszereznie a karácsonyfát… Másnak se kelljen! Boldog ünnepeket mindenkinek!