Egy súlyos könyv

Egy súlyos könyv

A Bognár András akadémikus, Horváth M. László és Vladimir Geiger hiánypótló kutatásait összegző kiadvány a Horvátországi Magyar Tudományos és Művészeti Társaság, a budapesti Croatica Kiadó, valamint a zágrábi Nova stvarnost gondozásában jelent meg.

„Ezt a könyvet azoknak az anyáknak és apáknak ajánljuk, akik a II. világháborúban és a háború után elvesztették fiaikat vagy leányaikat, valamint azoknak a gyerekeknek, akik apa vagy anya nélkül nevelkedtek.”

A magyarok és németek vesztesége Horvátországban és Bácskában 1944/45-ben és a háború után / Stradanje Mađara i Nijemaca u Hrvatskoj i Bačkoj 1944./45. i u poraću című kétnyelvű könyvet mutatták be a szabadkai Német Népi Szövetség székházában.

A könyvet Weiss Rudolf történész, történelemtanár, a szövetség elnöke, Matuska Márton újságíró, a téma elismert kutatója és dr. Mészáros Zoltán történész, levéltáros méltatta, Horváth M. László társszerző és szerkesztő jelenlétében.

— Ez az első könyv, mely a horvátországi magyarok vesztességeiről beszél, és név szerint tünteti fel az áldozatokat — mondta bevezetőjében Horváth M. László. — 647 magyart írtunk össze, akiket a partizánok végeztek ki, 839-et, akik a háborúban estek el, függetlenül attól, hogy milyen alakulatban harcoltak, és még 87 horvátországi magyart, akiket kivégeztek a németek, a magyarok vagy az usztasák.

A háború után, amikor már megszűntek a harcok, 570 000 ember (horvátok, bosnyákok, németek, magyarok stb.) vesztette életét Jugoszlávia területén — hangsúlyozta. Emlékeztetett arra, hogy kisgyermekek, nők, idősek egyaránt áldozatai voltak a kegyetlen gyilkosságoknak, és arra is, hogy ezeknek a gonosztevőknek a vezére nem más volt, mint Tito, idézve hírhedt mondatát: Itt most egy kicsit kitakarítottatok, most munkával kell folytatni.

— Az 1944/45-ös vérengzést kutatva a magyarokra koncentráltam, de már gyermekként megtapasztaltam, hogy a németekkel sokkal csúnyábban bántak, hiszen Temerinben születtem, s amikor a járeki tábort létrehozták, akkor én már nyolcéves voltam, és tudom azt, hogy a gyűjtőtáborból éjjelente kiszöktek gyerekek — nekem pajtásom lett az egyik —, a drót alatt átbújva, hogy élelmet kolduljanak — emlékezett vissza Matuska Márton, az 1944/45-ös délvidéki atrocitások elismert kutatója, újságíró, akinek a tollából a Magyar Szó 1990 októberétől 1991 februárjáig naponta közölte a Negyvenöt nap negyvennégyben című tárcát.

A Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg — nevezzük őket nyugodtan partizánoknak — alakulatai magyarok és németek ezreit mészárolták le, többnyire mindenféle bírósági eljárás nélkül, és sok tízezer ember került táborokba, ahol a túlélés esélye igencsak alacsony volt. Évtizedekig hallgatás volt a sorsa mindezeknek. Kik és milyen parancsokat adtak ki a megtorlásra? Mi lett a sorsuk, és miként tekint rájuk a ma embere? A Bognár András, Horváth M. László és Vladimir Geiger által jegyzet kétnyelvű kötet a fenti kérdésekre is keresi a választ. Évtizedes kutatómunka nyomán fogalmazták meg a véleményüket, állításaikat. Lehet, hogy nem mindenben pontosak, lehet, hogy vannak még kutatást igénylő irányok és kérdések, de egy biztos: munkájuk nem lesz megkerülhető, és talán sokakat indít el a megnyilatkozás irányába ismertette Matuska Márton prof. dr. habil Szakály Sándor DSc egyetemi tanár recenzióját.

— Ami a forrásokat illeti, nagyon nagy bajban vagyunk, a dolgok természetéből adódóan a gyilkosok nem mindig dokumentálták azt, amit tettek, és igyekeztek ezt a gaztettsorozatot elmismásolni azáltal, hogy köztörvényes és nem köztörvényes bűnözőknek nyilvánították az áldozatokat — fogalmazott dr. Mészáros Zoltán történész. — A Magyar—Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság források hiányában, illetve a szervezés gyorsasága és fejetlensége miatt nem tudott egy alapos eredményt produkálni. Igaz, hogy működött négy-öt évig, de a tudományos kutatás ismérveit nem vette figyelembe, elmaradt a szakirodalom felkutatása, nem próbálta meg a történteket rekonstruálni, hogy időben és térben hogyan mentek végbe az események, és végül csak csak annyiban merült ki a tevékenysége, hogy a neveket megtalálta, ami ilyen értelemben értelmetlen.

Ezután dr. Mészáros a történtek világpolitikai kontextusát és a II. világháború végjátékát ismertette.

A folytatásban a házigazda Weiss Rudolf feltette a kérdést, hogy mi történt a németekkel, miért maradtak csak 4000-en Szerbiában, holott az egykori Jugoszlávia területén több mint félmillióan éltek.

— Amikor látszott, hogy összeomlik a front, Berlin azt mondta az itteni sváboknak, hogy tartsátok a harcvonalat, pedig a poroszországi Nemmersdorfban bekövetkezett mészárlás után tudni lehetett, mi várható a bevonulással. A partizánok 8-10 000 német polgári személyt gyilkoltak le hihetetlen bestialitással 1944/45 őszén. Aztán a katonai közigazgatás következett, haláltáborokba, munkatáborokba zárták a németeket, a Zombor melletti Gádoron 8500 németet gyilkoltak le, a mellette levő Körtésen 3000-et, Járeken is több ezret, Rezsőfalván, Titelnél 11 000 német van a tömegsírban, 2500 a temetőben. Csecsemők, kisgyerekek is, akik nem lehettek nácik. A kommunisták genocídiumot követtek el — ki kell mondani. Harmadik bűnösként pedig a nagyhatalmak nevezhetőek meg, köztük Anglia, hiszen nem engedte be az osztrák határra vagonokban érkező, kitelepítésre ítélt németeket.

Hozzátette, nagyon fontos, hogy a Német Népi Szövetség székházában nem táncoló, népviseletes kisebbségként mutatkoznak be, hiszen a médiában sem csupán a boldog, elégedett nemzeti közösségeket kell bemutatni.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Szabadkai Napló rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Egy súlyos könyv
Szabadkai Napló
Facebook

Támogatóink