Van a világon egy sokcsillagos szálloda, a közelebbi helyét meghatározva: Európában, s annak is a közepe táján, amelyben egy apartman, közönségesen szólva egy lakosztály, egyetlen éjszakára, írd és mondd: háromezer (3000) euróba kerül. Bizonyára nemcsak Közép-Európában van ilyen szálloda, ilyen méregdrága. De kinek méregdrága ez?
Ismerősömnek, akinek a havi fizetése alig haladja meg a (írd és mondd) száz (100) eurót, olyan drága, hogy arra már nincs is kifejezés. Soha a büdös életben nem bérel még csak egyágyas szobát sem abban a szállodában, nemhogy egy teljes lakosztályt. Talán nincs is egészen tisztában azzal, hogy mi az a lakosztály. Az ő ,,lakosztálya' egy huszonnyolc négyzetméteres, szoba-konyhás luk, igaz, minden téglája az övé gerendástul, mennyezetestül s néha az az érzése, hogy rászakad. Különösen akkor, amikor felvette a fizetését és a feleségével egyetértésben úgy próbálja beosztani, hogy elég legyen elsejétől elsejéig. Ekkor nemcsak az az érzése támadt, hogy rárogy a mennyezet, hanem hogy a feje is kis híján elsül. Úgyszintén a feleségéé is... És immár nemcsak az övék. Sok-sok hasonló sorsú társamé a hazában.
Így sem ők, sem hasonló sorsú társaik nem álmodnak kartellekről. Kivált nem sokcsillagos szállodák arannyal és gyémánttal bélelt apartmanjairól. Az az igazság, hogy nem is nagyon tudják, mi fán teremnek az olyasmik. A tőkés monopóliumok. A tőkésekről ugyan már hallottak valamit félfüllel, a kapitalistákról, meg azok összeforródottságáról, uralkodásáról a sokcsillagos szállodák és olajmezők felett.
A kartellekről mindig mások álmodoztak s álmodnak mind a mai napig.
Jómagam most mégis a sokcsillagos szállodatulajdonosok és időnkénti lakóikért állnék ki, kiváltképp azokért, akik az ilyen szállodákban lakosztályt kénytelenek bérelni egy vagy több éjszakára.
Láttam a sokcsillagos, fölújított szálloda és szórakozóhely azon lakosztályát, amelyért a lelketlen tulajdonosnak van lelke elkérni napi háromezer eurót. Mit tehet ilyenkor szegény olajmágnás vagy Afrika legszegényebb országának leggazdagabb embere, aki kénytelen itt megszállni? Mert rangján aluli garniszállóban mégsem húzhatja meg magát. Vajon mit tehet? Titkárnői főnökével lefoglaltat meghatározott időre egy lakosztályt a sokcsillagosban a Rajnára, a Dunára vagy az Égei-tengerre szolgáló huszonnyolc négyzetméteres erkéllyel s fizet, mint a köles.
Szívből sajnálom őt.
Hány hordó olajat kénytelen elkótyavetyélnie egyetlen éjszaka alatt csupán azért, hogy a fürdőkádjába a vizet a szálloda alkalmazottja színaranyból vert csapból eressze tele? Mert megmutatták azt a csapot is a tévénézőknek, akik között jómagam is ott ültem, átengedve magam a gyönyörködésnek. És nem csupán a fürdőszoba volt káprázatos, de az egész lakosztály, minden zegzugával. A csillárok drágakövektől csillogtak. Az embernek az volt a benyomása, hogy az a háromezer euró nem is sok egy éjszakáért, különösen, ha a vendég a legcsinosabb titkárnője karjai közt alussza azt át.
Azért így, ennyire megzsarolni egy multit, mégiscsak sok. Már-már sokkosan sok.
Ezért sajnálom őt. Szívből. Igazán.
S rajta keresztül az alkalmazottait, elsősorban az olajbányászokat, ha olajmágnásról van szó vagy a gyapotszedőket, ha azok verejtékéből lett milliárdossá az aranylakosztály vendége a sokcsillagosban, amit, egyébként már-már a hamvaiból újítottak fel.
Innen tőlünk, a Balkán pereméről nézve ezt a csodát, szédület fogja el az embert, s hálás a sorsnak, hogy soha se kell átlépnie a sokcsillagos küszöbét. Miből is lépné át? Abból a havi százból? Ha három éven át egy falatot se enne s egy korty vizet se inna s közben minden fillérjét félrerakná, akkor talán reménykedhetne, hogy egyszer, legalább egyszer egy éjszakára. De hol van az a boldog mezőőr, útkaparó avagy munkanélküli segélyt élvező hazánkfia, aki három éven keresztül fönn tudja magát és családját tartani étlen-szomjan?
Persze az olaj- és egyéb mágnásoknak se könnyű. Különösen, amikor a számlát kell fizetniük a sokcsillagosból való távozásukkor.
Ebbe bizony egy közönséges halandó, egy gyakorló tévénéző szíve is belesajdul.