Ezek autók voltak!

Farkaslaka. Fenn, a műútnál, a bazársor mellett állunk meg. Ott, ahol a turisták többsége. Itt született és nyugszik Tamási Áron (1897-1966), a székely falu világának mesteri megörökítője. Kopjafával megjelölt sírja, végakarata szerint a két cserfa között található, előtte az emlékmű, amelyet Szervátiusz Jenő és Tibor faragott hargitai vulkáni kőből. Ismét megcsodáljuk, tisztelgünk előtte, készítünk néhány újabb fotót, majd leereszkedünk a faluba, pontosabban a települést átszelő Fehér-Nyikó patakhoz. Békésen, szinte egykedvűen csörgedezik a medrében. Jámborságát látva szinte el sem hiszem, mekkora pusztítást okozott három évvel ezelőtt. Ha valaki mesélné, hitetlenkedve csóválnám a fejem. Csakhogy a saját szememmel láttam. Amikor legutóbb itt jártunk, közvetlenül az árvíz után. Felidézem az akkori képeket, keresem az ismert helyszíneket. Előttem vannak a vizes falú házak, az ablakokban száradó párnák, dunyhák. A kanyar, ahol a két összepréselődött autót fényképeztük. És a leomlott házat. A pallót, amelyen éppen egy kisfiú egyensúlyozott.
A farkaslakiak, de még a községhez tartozó települések lakói sem éltek át olyan természeti csapást, mint amilyet 2005. augusztus 23-án a hatalmassá duzzadt Nyikó haragja mért rájuk. Alig egy órát tombolt, de óriási pusztítást okozott. Az áradás kilenc községbeli lakos életét követelte. Erre a szomorú napra a Farkaslaka bejáratánál, pontosabban a székelyszentléleki eltérőnél felállított szobor emlékezteti az utazókat.
Az akkori szörnyű látványnak nyoma sincs. A patak partja ismét zöld és virágos, csak a nagy fák hiányoznak. Állunk a pallón, nézzük a vizet. Beszélgetünk. Igyekszünk otthonosan és csendesen viselkedni, mégsem kerüljük el a helybeliek figyelmét. Nyílik a közelben lévő kiskapu, kalapos bácsi lép ki az utcára. Csodálkozva és kíváncsian, de nem tolakodóan méreget minket. Vajon kik lehetünk? Idegenek vagyunk, azt látja, mégsem tud minket hova tenni. A turisták ritkán merészkednek el eddig. Itt nincs semmi az útikönyvekben kínált látnivalók közül. Kollégám szóba elegyedik vele. Fancsali Ágoston - ízlelgetjük a nevét. Ilyen névvel csak a mesékben lehet élni. Tamási Áron történeteiben. Talán nem is járok messze az igazságtól, hiszen az író testvérét is Fancsaliné Tamási Ágnesnek hívták. Székelyszentlélek - ismételgetem magamban már az autóban ülve a varázslatos helységnevet, amely szintén megragadta a figyelmemet. Fel is írom gyorsan mindkettőt. De csodák csodája, itthon a jegyzetfüzetem nélkül is eszembe jutnak.