A XIX. század végén és a XX. század elején vidékünkön is némiképp a polgári szokáskultúrához, magatartásformához és viselkedési kódexhez tartozott a — törvény által tiltott — párbajozás.

Ennek ellenére a korabeli lapok időnként tudósítottak párbajesetekről, sőt, Payka Vilmos (1864—1929) megyei pénzügy-igazgatósági számtiszt, a Torontáli Atletikai Klub művezetője, aki jeles vívóbajnok is volt, 1897 májusában Nagybecskereken megjelentette A kardpárbajvívás kézikönyvét, melyben szakmai útmutatást adott, és összegezte a párbajozás betartandó szabályait.

Payka tanítómestere, Keresztessy József (Vasárnapi Ujság, 1892)

A párbajvívás Payka meghatározása szerint „a becsületsértés társadalmi úton való megtorlása”, illetve a becsület megvédése. Munkájában, módszeresen, tizenöt fejezetben dolgozta fel e témakört. Természetesen, az 1890-es években szakkiadványának voltak előzményei is a könyvpiacon, s úgy tűnik, csak Bánátban volt egyedülálló vállalkozás. Előtte ugyanis már megjelent e témáról néhány munka (Chappon Samu, Peer Mátyás, K. Kyss Albert és Menyhárt Béla kötete).

Payka munkájának érdekessége, hogy huszonkét fényképpel tette szemléletesebbé a különféle támadó- és védőállásokat, a kötet fotóit pedig ifj. Oldal István, a jeles, nagybecskereki fényképész készítette. A Torontál című lap a kötetet méltatva írta, hogy Payka, aki országszerte a kardvívás elismert mestere, munkájában „a párbajozás technikai művészetéből ad oktatást”, és hogy a szemléltető képeken a szerző és egyik tanítványa látható. Munkájának előszavában „pénzügyigazgatósági számtisztként, a Torontáli Athletikai Club művezetőjeként” tüntette fel magát, és kötete megjelentetésének céljáról az alábbiakat vallotta: „Mint a társadalom egyik szerény tagja, jelen munkámmal a társadalom azon tagjainak akarok útbaigazítást adni, kiket a sors, a körülmények a párbajvívásba kényszerítenek. Bőséges tapasztalataim alapján, miket 15 éven át a vívás terén, részint, mint oktató, részint, mint párbajvívó, részint, mint párbajsegéd szereztem, állítottam össze jelen munkámat. Képtelenség lenne bármely követendő formát, mint győzhetlent, vagy biztosan győztest felállítani, mert hiszen a párbajvívás kimenetelébe bele játszik a nagy ismeretlen, a sors intéző ujja, mely emberi véges elmével ki nem számítható előnyt vagy hátrányt képes nyújtani a feleknek.”

Ábrák A kardpárbajvívás kézikönyvéből

Nyilván jelentős dolognak számított, hogy Payka „művezető” a XIX. század végén saját könyve alapján és módszere szerint oktathatta a becskereki vívókat.

Amikor 1890. október 10-én délután a nagybecskereki kaszinó kistermében megtartották a Torna-vívóegylet alakuló közgyűlését, még nem volt ott a becskereki vívók soraiban. Az egyletet az idő tájt Kajtár Jenő (elnök), dr. Rózsa Vilmos (alelnök) és dr. Végh Lajos (titkár) vezették. Az első vívóórákat is dr. Rózsa Vilmos tartotta, jobb híján a megyeház melletti, Ormódy-féle ház egyik helyiségében. Valamivel később dr. Végh Lajos is bekapcsolódott a vívók oktatásába. Payka Vilmos neve csak 1894-ben tűnt fel, amikor a vívóegyletben a tagok részére már ingyenes tanfolyamokat is szerveztek. Harmincévesen érkezett a Béga menti városba. Nős volt, egy gyermek atyja. Új állomáshelyén „a magyar királyi pénzügyi számtiszt” pénzügy-igazgatósági tisztviselőként dolgozott.

Ki volt Payka, és honnan érkezett Torontál vármegye székhelyére? Életpályája Szatmárról indult 1864-ben, és 1929 januárjában Budapesten zárult, ahol hirtelen elhunyt mint nyugalmazott pénzügyi főtanácsos. Ifjú korában már szülőhelyének sportéletében is tevékenyen részt vett, sőt ki is tűnt tehetségével, ezért a szatmári vívás története Paykát (Erdős Vilmos és Virgilio Pellegrini mellett) a kard legjobb, XIX. század végi mesterei közé sorolja. Az egyik korabeli vívóakadémia kapcsán írja róla a Szatmár és Vidéke: „Payka csupa tűz s erő, actiói gyorsak, csak lendített vágásai túl nagy ívben mennek. Eredetileg a magyar iskolavívás híve, de már az olaszból is sokat sajátított s azt a magyar vér pezsgéséhez alkalmazza.”

Egyik, vívásról írt cikkében vallotta, hogy e sport szakmai fortélyait az 1880-as években többek között Budapesten Keresztessy József neves vívómesternél tanulta, a magyar kardvívóiskola megalapítójánál, melynek „továbbképző kurzusait” látogatta. Amikor a XIX. század vége felé már mint képzett megyei pénzügyi hivatalnok lehorgonyzott Nagybecskereken, ott azonnal bekapcsolódott a város sportéletébe is, melyben aktív szerepet vállalt. Természetesen a sikerek sem maradtak el. A Torontál 1894 augusztusában büszkén újságolta, hogy a hódmezővásárhelyi országos torna- és vívóversenyen „a kardvívásnál 9 nevező közül a bronzérmet Payka Vilmos nagybecskereki lakos, városunkban előnyösen ismert atléta nyerte el”. Nagy sikernek számított ez az országos viszonylatban kiharcolt harmadik helyezés, és újabb sikerekre ösztönözte Paykát. 1894 szeptemberében a szegedi országos tornaversenyen is fellépett, nem csekély sikerrel. A becskereki vívóklub háziversenyén, melyet 1895 decemberében tartottak, ugyancsak nagy figyelmet keltett. A Torontál írta, hogy „a verseny fénypontját dr. Vinczehídy Ernő és Payka Vilmos kardmérkőzése képezte, mely mindvégig feszülten tartotta mindenki figyelmét”. Egy évvel később, 1896 novemberében, Payka már párbajozott is a Béga menti városban. Kutassy Kálmán honvéd hadnagy volt az ellenfele, aki „becsmérlően nyilatkozott róla” az egyik kávéházban. A párbaj epilógusa végül az lett, hogy „Payka a karján sérült meg könnyen, Kutassy ellenben az arcára kapott nagyobb vágást”. Mivel a párbajozás tiltott volt, az ügyet a nagybecskereki királyi törvényszék is tárgyalta, s miután Kutassy bizonyos okok miatt nem jelent meg a bíróság előtt, Paykát (figyelembe véve néhány enyhítő körülményt) egynapi államfogházra ítélték.

1896-ban a nagybecskereki királyi törvényszékhez vívómesterünk ellen anonim feljelentés is érkezett, melyben az alábbiakat olvassuk: „Noha a párbajozás Becskereken igen gyakori, a bíróság elibe ritkán kerül, mivel azt eltitkolják, ezek rendezője leginkább Payka Vilmos, aki leginkább érdemel büntetést, mert nevezett nem kényszerűségből verekszik, hanem hányavetésből. Mutatja ezt Benczur honvéd főhadnagy esete, kit azért, hogy nem verekedett vele, feljelentette a szegedi zászlóalj-parancsnokságnál. […] A fenyítő eljárás Payka Vilmos pénzügyi tisztviselő ellen megindítandó lenne, hogy a sok párbajozásért megkapja érdemelt jutalmát.”

Ám a megyeszékhely sportkedvelő közönségének más véleménye volt a jeles, sikeres vívómesterről. Egyszerűen pártfogolták.

Egy évvel később, 1897 novemberében, a Torontáli Atletikai Klub vívóversenyén, melyet a polgári iskola tornatermében tartottak, szép számú közönség előtt léptek fel a megye legjobb vívói. A zsűri, melynek elnöke Rónay Jenő főispán volt, „az első díjat szép vívásáért Payka Vilmosnak ítélte oda”.

Ahogyan sorjáztak a sikerei, Payka 1898 novemberében elhatározta, hogy már mint elismert vívómester önállósítja magát. Vívótermet nyitott a megyeház mögötti Úri utcában, a Schubert-féle házban. Tehát magán-vívóiskolát alapított, melyben ő maga tanította a vívást. A „rendkívül célszerűen berendezett termet” 1898. november 9-én adták át rendeltetésének „a testedző sportnak számos barátja” jelenlétében. Payka a vívóleckéket magániskolájában esténként 6-tól 7-ig tartotta.

Sikerekben gazdag pályafutásáról még csak annyit, hogy 1900-ban évi díjat alapított, pontosabban díjjal járó emlékérmet, melyet minden esztendőben a legjobb becskereki vívónak ítéltek oda. Mint a korabeli lapok írták, „Payka Vilmos, a klub volt művezetője a vívás iránti szeretetét és a klub iránt táplált vonzalmát dokumentálandó, a klub tagjai számára egy emlékérmet alapított, amelyet évenkint, a vándordíjjal kapcsolatosan adnak ki. Ez az igazi sportszeretetről tanúskodó áldozatkészség általános elismerést aratott.” Az érmet egyébként elsőként Szekesán János, a T.A.K. tagja nyerte el 1900 júniusában.

A XX. század első éveiben vívómesterünket a sors már vidékre irányította, de ennek ellenére hű maradt Nagybecskerekhez, és vissza-visszatért. Egyik forrásunk szerint Szatmárra került, mert úgy jegyzik őt, hogy 1902 és 1907 között a Szatmári Torna és Vívóegylet vívómestere volt.

Amikor a Torontáli Atletikai Klub 1904. május 7-én és 8-án a megyeszékhelyen megrendezte sorrendben harmadik országos kardvívóversenyét (melyen a győztes vívó arany emlékpajzsot nyert, egylete pedig birtokba vehette a Torontáli vándordíjat), Payka Vilmos is ott volt a versenybizottságban. Akkor már mint a Nagyváradi Atletikai Klub tagja. Szatmáron 1912 szeptemberében egy vívóverseny zsűrielnöke volt, 1913 nyarán pedig ugyanezt a tisztséget töltötte be egy mátészalkai versenyen. Egyébként 1913-ban a Halmiban megrendezett vívóversenyen is fellépett.

Hivatalából adódóan több szolgálati helyen működött. 1913 decemberében Szatmárról Nagykárolyba helyezték át, majd onnan 1917 nyarán a Győri Magyar Királyi Pénzügyigazgatósághoz került, néhány hónapra rá pedig már a Budapestvidéki Pénzügyigazgatósághoz. Időközben a párbajozást sem hagyta abba: 1915 májusában „párbaj vétsége miatt” öt napot ült a szatmári királyi ügyészség fogházában.

Ha méltányolni szeretnénk munkásságát, nyilván megállapíthatnánk, hogy a becskereki vívósport történetében kevés hozzá hasonló versenyző volt. Mindaz, amit a becskereki vívósportért tett, feljogosítja arra, hogy neve méltó helyet kapjon a becskereki vívás történetében, mely sajnos megfeledkezett róla.

Forrás: Payka Vilmos: A kardpárbajvívás kézikönyve. Pleitz Fer. Pál kiadása. Nagybecskerek, 1897; Siklóssy László: A magyar sport ezer éve. III. Budapest, 1929; Torontál, 1896. aug. 23., nov. 26., 1897. jún. 5., 1898. nov. 10., 1900. jún. 5.; Sportvilág, 1897. nov. 28.; Nemzeti Sport, 1904. ápr. 17.; Szamos, 1911. nov. 21., nov. 22., 1913. aug. 22.; 1915. máj. 11.; 1929. jan. 23.; Szathmár és Vidéke, 1907. febr. 12., 1913. dec. 16.; Pénzügyi Közlöny, 1917. aug. 10., okt. 20.; Új Szatmár, 1912. szept. 29.