* Fiatal, vajdasági magyar informatikusként hogyan kerültél Indonéziába?

— Egy ismerősöm felhívott, és elmondta, hogy a NESU cég fiatal, angolul és magyarul beszélő, számítógéphez értő embert keres, aki hajlandó lenne Indonéziában dolgozni. Ez nagyon jól hangzott, úgyhogy kapcsolatba is léptem a céggel. Volt egy interjúnk, aztán amilyen gyorsan csak lehetett, kivettem a vízumomat, és a hónap végén repülőre ültem. Szeptember 1-jén már ott voltam. Azelőtt még csak repülőn sem utaztam, most pedig hirtelen a Föld másik felén találtam magam. Egy kicsit hozzá is kellett szoknom az új körülményekhez.

* Hogy angolnyelv-tudást kértek, az nem lep meg, de magyarul miért kellett tudni?

— Először én sem értettem, de kiderült, hogy a főnököm magyar lesz, és szeretett volna olyasvalakit, akivel az anyanyelvén tud kommunikálni. Néhányszor furcsán is néztek a kollégáim, amikor magyarul beszéltünk.

* Mi volt pontosan a munkád?

— A cég angol nyelvű közösségi médiafelületeivel foglalkoztam, vagyis a cég Facebook- és Twitter-profilját moderáltam. Nekem kellett figyelnem a különféle kérdésekre, kommentekre, valamint nekem kellett a cég bejelentéseit is feltöltenem az internetes felületekre. Lényegében arról kellett gondoskodnom, hogy az indonéz tartalmakat angolra fordítsam, ez volt a munka PR-os része. Emellett voltak kisebb grafikai feladataim, pl. logókat készítettem.

* Milyennek láttad általában az indonézeket?

— Nagyon barátságosak, de nem abban az értelemben, hogy azonnal az otthonukba invitálnak, hanem ha európai embert látnak, majd megőrülnek örömükben. Egyébként ők a fehér embereket buléknak nevezik. Később, amikor a kollégáimmal valamilyen okból az utcán tartózkodtunk, sokszor megesett, hogy a járókelők megkérdezték valamelyiküktől: tud-e a bule indonézül. Általában kérdezni akartak tőlem valamit, például hogy honnan származom. Néha azon is meglepődtek, hogy milyen jól beszélek angolul. Persze néha más oka is van annak, hogy annyira örülnek a buléknak. Némelyek nagyon rászállnak az európaiakra, mert tudják, hogy náluk van dollár meg euró. Például amikor megérkeztem, és a repülőtéren vártam a kollégámat, rengeteg taxis ajánlgatta a szolgálatait. De szerintem nem mindig csak a pénzről volt szó, hanem sokszor egyszerűen érdekes volt nekik, hogy itt egy olyan ember, amilyet még nem láttak a saját szemükkel. Ott, ugye, mindenki bőre barnás, ezért ha fehér embert látnak, az körülbelül annyira fura nekik, mintha Jézus jönne szembe az utcán. Az viszont, hogy furcsa nekik fehér emberrel találkozni, még nem jelenti azt, hogy ellenszenvesnek tartanak bennünket. Többször megesett, hogy beszélgetés közben valaki megemlítette, milyen jó is lenne egy külföldivel összeházasodni. Tudok is olyan esetről, akivel ez megesett, és most ott élnek, bár ez inkább kivétel, a legtöbbször külföldre költöznek az ilyen „vegyes összetételű” házaspárok.

* Milyen ott az éghajlat?

— Vagy hőség van, vagy esik. Az eső pedig nagyon unalmas tud ott lenni, a magas páratartalomtól néha alig bír lélegezni az ember. Nagyon érdekes volt az ottaniaknak, amikor a hóról beszéltem. Indonéz ember legfeljebb a hűtőszekrényben láthat jeget. Kérdezgették, hogy milyen nálunk télen. Azt feltételezték, hogy speciális menedéket kell találnunk, mert különben biztosan megfagynánk.

* Mennyire beszélnek az ottaniak idegen nyelveket?

— A kollégáimmal szerencsére tudtam kommunikálni, mert a legtöbben beszéltek angolul, aki pedig nem, azzal a kezünk és mimika segítségével értettük meg egymást. Köztem és a legtöbb kollégám közt azonban volt egy igen nagy különbség: a kultúránk. Volt is néhány kisebb-nagyobb bonyodalom, például az étkezéssel kapcsolatban. Az indonézek ugyanis nagyon sok erőset esznek, az ételeik nekem sokszor túl csípősnek bizonyultak. Többször megesett, hogy kenyeret vagy valami kevésbé erős ételt kértem.

* Puhánynak tartottak ezért?

— Nem, viszont nem is örültek, hiszen az én igényeim miatt a bevásárlás bonyolultabb lett, mivel náluk majdnem minden csípős. Ha tehetnék, a kólát is csípősen innák. Szerencsére azonban erre a lépésre még nem szánták el magukat, viszont csípős teával már találkoztam egyszer. Amikor megkóstoltam, rögtön tudtam, hogy egy kortyot sem fogok meginni belőle, úgyhogy nagy titokban a vécébe öntöttem. Noha az ország vallásilag vegyes, a nagy többség muzulmán, disznót vagy borjút az indonézek jóformán egyáltalán nem esznek, inkább csirkét vagy halat — természetesen csípős szósszal. A tehenet szent állatnak tekintik, a tejét sem nagyon isszák, legfeljebb joghurtot. A tejet nem igazán értékelik. Alkoholt ritkán fogyasztanak, de azt is lehet vásárolni. Nekem az iszlámot meg kellett szoknom. Furcsa volt, hogy bizonyos időközönként naponta többször kell öt-tíz percig csendben lenni, mert imádkoznak. Komolyan veszik a vallást, pontosabban a napi imádkozást, viszont sok mindent nem néznek rossz szemmel, amit más iszlám országokban esetleg igen. Például van egy szokás a muszlimoknál, hogy bal kézzel nem szabad kezet fogni, merthogy a bal kezet piszkosnak tartják, de az indonézek ezzel nem törődnek. A nők is eléggé jól élnek, vannak köztük, akik viselik a burkát, de nem kötelező. Nekem például női menedzserem volt, ő nem viselte, az asszisztense viszont igen.

* Indonézia melyik részén jártál?

— A fővárosban, Jakartában, mely egy hatalmas város, pénzügyi központ, Belgrádnál például sokkal nagyobb. Ráadásul Jakarta egyik elit részében laktam. Érdekes, hogy a városban alig van járda. Mindenki vagy motorral, vagy autóval közlekedik, de akkora a forgalom, hogy a motor a jobb választás, nem véletlen, hogy vannak motoros taxik is. Egy helyi ember mondta nekem, hogy ha az ember nem tud motorozni, akkor élni sem tud. Minden motorizálva van, majdnem, mint Las Vegasban, az emberek egyszerűen nem szeretnek gyalogolni. Ennek oka valószínűleg abban is keresendő, hogy Jakarta egy 10 milliós nagyváros. Ezért van az is, hogy az ember nehezen találkozik fehér emberekkel. Azt is fontos elmondani, hogy nem az egész ország ilyen „high-tech”, a keleti rész elmaradottabb. Az Indonéziába érkezőknek azt szokták javasolni, hogy ne utazzanak a keleti részbe, mert ott sok betegség pusztít, például malária. Kelet-Indonézia legnagyobb része lényegében dzsungel. Kevesebben is élnek arra, és sok nemzeti park van ott, a többi közt Komodo szigete. Ezen a különleges szigeten él a csak itt tenyésző komodói varánusz, melyet a helyiek komodói sárkánynak hívnak. Valójában hatalmas, másfél méteres gyíkokról van szó. A szigetre egyébként nem lehet belépni, mert az állatok védettek.

* És milyen az indonézek zenéje?

— Van saját zenéjük, de őszintén szólva nem nagyon hallottam belőle semmit. A rádióadók náluk is leginkább popzenét játszanak, nagyjából ugyanazokat a számokat, mint nálunk. A globalizáció miatt az emberek nagyjából mindenhol ugyanazt hallgatják és nézik. Aki teheti, a tévéadók közül is leginkább a nemzetközieket követi. A helyi adókra azt szokták mondani, hogy vagy propagandát sugároznak, vagy reklámot. Indonéziában a tévézés egyébként sincs annyira elterjedve, mint nálunk, a többi közt azért sem, mert az emberek jóval több időt töltenek házon kívül, mint mi. A munkahelyüktől sokszor igen távol laknak, ezért gyakran étteremben ebédelnek vagy vacsoráznak. Érdekes, hogy náluk az éttermekben nincsenek székek, csak egy alacsony asztal. Pálcikával esznek, ami igazából nem is annyira nehéz, olyan, mintha két villát fognál. Gyorsan meg lehet szokni.