Kiss János háromgyermekes családban született Aracson. Édesapja, Kiss Ferenc asztalosmester és méhész volt, de mint ügyes kezű iparos sok mindenhez értett, így ezermesternek hívták a faluban. Aránylag korán halt meg, 54 évesen, amikor János fia 14 éves volt.
Kiss János az elemi iskola négy osztályát Aracson végezte el, majd a törökbecsei polgári
iskolában két osztályt járt ki. A gimnáziumot szerb nyelven kezdte meg, de amikor a magyarok bejöttek Bácskába, akkor átiratkozott a szabadkai magyar tagozatra. A nagyérettségi után, l942 őszén légvédelmi tüzér lett a magyar honvédségben. Ungvár környékén részt vett a Szovjetunió elleni harcokban, majd az Elő-Kárpátokban folytatta, és
a debreceni páncélos csatában is részt vett. Volt fogoly a Szovjetunióban, így alkalma nyílt megismerni az ottani viszonyokat. A világháborúból hadapród-őrmesteri rangban és a tűzkereszt bronz, kisezüst és nagyezüst vitézségi érmekkel kitüntetve szerelt le. A magyar honvédnak nem volt ajánlatos hazajönnie a szülőföldjére, ezért ottmaradt Pesten.
Életének további alakulását így fogalmazta meg az egyik volt tanítványa a búcsúbeszédben: ,,Itt a magyar fővárosban sok megpróbáltatás várt rá. Súlyos betegségben szenved, minden szülői és baráti segítség nélkül próbál megkapaszkodni l945-ben a rommá lőtt Budapesten. Rövidesen a szülőföldjéről származó barátja segítségével fedél alá kerül, és 1945-ben elkezdheti egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem természet-kémiai szakán, de azt később az újonnan induló geológiára váltja fel. Egyetemi évei alatt is súlyos megélhetési gondokkal küzd, éhsége csillapítására, tanulmányai mellett, éjjel vagonkirakodással, szén- és hólapátolással jut némi pénzhez. Nyaranta a szakmában dolgozik. Már elsőéves hallgató korában részt vesz Recsk földtani feltérképezésében. Nemritkán naponta 15 kilós teherrel a hátán 60 km-t is gyalogol, fekhelye pokróccal borított szalma, de nem érzi a terheket, mert szereti a természetet, s választott szakmáját, a geológiát. Még hallgató, amikor első szakmai sikerét aratja a sárszentmiklósi riolittufa felismerésével. l949-ben jelesre diplomázik mint az első generációjának kiváló tagja. Diploma után egyetemünk Ásvány-Kőzettani Tanszékére kerül, innen megy nyugdíjba több mint 40 év szolgálat és mintegy másfél évtizedes tanszékvezetés után.
A hosszú évtizedek alatt fiatalok ezreivel ismerteti meg az ásvány-, a kőzet- és az ércteleptant, híresek az ásványhatározási gyakorlatai. Tanít geológusokat, biológia-földrajz, biológia-kémia, kémia-áruismeret szakosokat. Legendás a lelkes, tárgyszeretettől átitatott előadásairól. Az általa vezetett terepgyakorlatokon hallgatói sokat tanulnak tőle. Tudta, hogy a földtani megismerés alfája és ómegája a terep, ezért tudatosan arra neveli az ifjúságot, hogy megszeressék a terepi munkát, mert csak úgy válhatnak igazi, jó szakemberekké. Sokat követelt a hallgatóitól, igen szigorú vizsgáztató, de önmagával szemben is igényes. Hajnalban már bent van a tanszéken, és késő estig dolgozik. A hitét a sötét ateista, kommunista diktatúra alatt nyíltan nem hirdeti, mert ez akkor a nagycsaládos egyetemi oktató biztos állásvesztésével járt volna. Igen bátor tettnek számított az, amikor a tantermek faláról leparancsolt fakereszteket megmentette attól, hogy a tűz martalékává váljanak. Ezek csak 1990 után kerültek elő az ásvány-kőzet gyűjtemény kiállítószekrényei mögül. Igazi tanár és tudós. Mindig az újat keresi. Tankönyveket és jegyzeteket ír, melyekből a mai napig is tanul az ifjúság. Részt vesz hazánk majdnem minden érctelepének a kutatásában. Bányageológusként dolgozik a szabadbattyányi ólombányában. Begyűjti a területen előforduló fosszíliákat. Munkájának elismeréseként róla neveznek el egy korallfajt, ezzel fiatal kora ellenére örök időre beírja nevét a tudomány jeles könyvébe. Megrázó élmény számára a szögesdróttal körülvett recski haláltábor, a kerítésen belüli borzalmakat csak sejti, amikor látta, hogy az ÁVO-sok üldöznek és elfognak egy
szerencsétlen, szökött rabot.
1951-ben summa cum laude minősítéssel doktorál. Az ötvenes évek végén kezdi kutatni a mecseki urán érctelepet, felismerve a nyersanyag hallatlan jelentőségét. A hidegháborús időszakban ez rendkívül veszélyes vállalkozás, az uránérc hadianyagnak számít, és csak a szovjet szakemberek vagy a ,,pártkatonák” dolgozhatnak a vállalatnál. A tudomány érdekében Kiss professzor nem ismer lehetetlent. Titokban megszerzett mintákat vizsgál, abban a tudatban, hogy eredményeit soha nem publikálhatja. Csak jóval később, amikor az Európát gyötrő hidegháború enyhül, számolhat be tudományos eredményeiről Genfben. Az 1960-as évek eleje fordulópont az életében. Ösztöndíjjal Franciaországba utazhat, ahogyan írja: ,,a vasfüggöny mögüli elzártságból kikerülve szárnyaló felszabadultságot éreztem", és ez tudományos teljesítményének is szárnyakat ad. ,,Alkot, új, termékeny gondolatok töltik meg agyát, amit addig a sötét diktatúra túlélési manőverei béklyóba kötöttek. Megismerkedik a párizsi emigráció tagjaival, művészekkel, írókkal” - mondta a hamvai fölött az egyik tisztelője.
Nem szabad elfelejteni, hogy kilenc szakkönyv és 103 tudományos publikáció szerzője.
Tanársegéd, majd dékánhelyettes is volt, tanszékvezető az Ásvány-Kőzettani Intézetben. A Magyarhoni Földtani Társulat tiszteletbeli tagja. A 90-es években, túl a hetvenedik életévén új tudományos irányzatot vezet be, mely világviszonylatban is újdonságnak számít, a bioimeralógiát. Irányító szerepe van a magyarországi réz-, színesérc- és uránkutatásokban. Kutatott Franciaország, Kanada, Marokkó, Algéria, Mongólia telepein, ahol több mint tízféle ércet vizsgált meg. Utolsó tudományos cikkét 82 évesen jelentette meg. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem saját halottjának tekintette.
Temetésén kikísérték neje, három gyermeke, nyolc unokája, számos diákja, munkatársa, barátai és ismerősei. Hamvait Kőbányán, a Szent László téri urnatemetőben helyezték örök nyugalomra.