Huszonöt évvel ezelőtt valahol Romániában (a görög sportküldöttség vezetője voltam az Asztalitenisz Balkán-bajnokságon) megjelent szállodai szobámban egy fiatal fiú, és románul próbált velem szót érteni. Persze, ez sehogyan sem ment. Ekkor cetlit vett elő zsebéből, melyen egy rövid mondat szerepelt magyarul: Szöktessen meg Romániából, meghálálom egy világbajnoki címmel. Kreanga.
A Kreanga név nem sokat jelentett számomra, és nem tudtam, mit is kezdjek ezzel a kéréssel. Felmerült bennem az is, hogy provokálni akar, ezért szó nélkül otthagytam a legényt. Igen ám, de ő nem hagyott el engem!
Történt ugyanis, hogy még abban az évben Luxembourgban játszották az Ifjúsági Asztalitenisz Európa-bajnokságot. Egyetemi központban voltunk mindannyian elszállásolva, s a bejárati kapunál állandóan fel kellett mutatnunk a személyazonossági igazolványunkat. A magyar küldöttséget dr. Bátorfi István vezette, és közölte velem, hogy a bejárati őrség egyik tagja mindenkor a román belügyi szolgálat valamelyik embere. Attól tartottak ugyanis, hogy a románok — mint az európai csapatbajnoki cím várományosai — megpróbálnak megszökni, hogy végleg elhagyhassák a ceausescui „mennyország”-ot. Elmeséltem dr. Bátorfinak, hogy milyen találkozásom volt Romániában a Kreanga nevű fiúval. Bátorfi meglepetten kapta fel a fejét, és ezt mondta: ,,Ha igaz, amit mondtál, mindent meg kell tennünk azért, hogy ezt a Kreanga nevű gyereket megszöktessük, mert óriási tehetség, aki Romániában elkallódna. Mivel rajtam kívül mindenkit igazoltatnak, majd én magamra vállalom a nehezét. Az autómban kicsempészhetjük őt a táborból.’’
Meg kellett tehát találnom a fiút, és közölni vele, hogy elérkezett a nagy pillanat. Csupán egy kétszáz méteres távot kell kibírnia az autóban úgy, hogy letakarjuk őt az első üléseken, és ráülünk, s így hagyjuk el a tábort. A gyerek mindent megértett, hangtalanul tűrte, hogy két meglett ember ráüljön, mi pedig simán kigördültünk vele a főkapun, és azonnal a repülőtérre hajtottunk.
Később tudtunk meg, hogy a szekusok gyorsan rájöttek arra, hogy eltűnt Kreanga, és hajszát indítottak előkerítésére. Bátorfi otthagyott bennünket a repülőtéren, és nekem kellett valahogy megoldanom, hogy útlevél híján hogy kerülhet fel Kreanga az athéni járatra. Tizennégy útlevél volt nálam, a görög csapat tagjaié. Végül is egy Gevon nevű, örmény származású görög útlevelét nyomtam Kreanga kezébe, abban a reményben, hogy a luxembourgi repülőtéren nem veszik észre a csalást. Még aznap megérkezett Athénba, s a görög vezetők elhitték nekem, hogy a nemzetközi botrány ellenére is érdemes volt megszöktetni a fiút Luxembourgból. A görög sportvezetők igen gyorsan elintézték a honosítását, Kreanga pedig elkezdte a napi nyolcórás edzéseit. Igaz, hogy két évre eltiltották a nemzetközi szerepléstől, de utána sorra nyerte a kisebb európai versenyeket, mígnem pár év múltán előbb Šurbek, majd Kalinić oldalán világbajnok lett.
Sikerei nyomán a görögök kezdték megkedvelni az asztaliteniszt, és egyre több fiatal jelentkezett játékra. A múlt héten az Asztalitenisz Európa-bajnokság döntőjében nagy-nagy meglepetésre a görögök a németekkel küzdöttek meg a fináléban. Ez úgy történhetett meg, hogy a már 43 éves Kreanga addig edzegetett — és a végén már edzősködött is —, hogy két fiatal gyerek meg ő négy-öt meccs megnyerése után a döntőben találták magukat. Én mint a rablás egyik részvevője egyszavas táviratot küldtem Athénba, gratuláltam az óriási sikerhez. De én is kaptam egy táviratot, méghozzá dr. Bátorfitól, aki ezúttal is szűkszavú volt: Ugye, hogy érdemes volt Kreangát elrabolni?!
