arról, hogy mi van a szó előtt és után

— jegyzet A hallgatás poétikájához —

„A halál előtti

rémült térben.

Szívébe visszanő a csend.”

Ladik Katalin

Hat lelógatott mikrofon hangja. A kozmikus alapzaj hangjai. Léptek hangjai. A csönd hangjai. Annak a hangja, hogy a legkisebb pisszenésnek tétje van. Annak a hangja, hogy körülöttünk minden hangos. Minden hallatszik. A zaj hangjai. A zajtól való félelem hangjai. Az állat hangjai. Az ember hangjai. Az állat hangjai, aki ember szeretne lenni. Az ember hangjai, aki állat szeretne lenni. Egy gyufa meggyújtásának hangja. Egy gyufa eloltásának hangja. Annak a hangja, ahogy a gyufa eltörik. A szó foganása előtti hangok. Annak a hangja, hogy a szó elhasználódott. A nyelv előtti és a nyelv utáni hangjai. Sóhajok hangjai. Az üvöltés hangjai. A papír hangja, amikor összegyűrik. A papír hangja, amikor valaki belerohan. A papír hangja, amikor összegyűrik. És amikor széttépik. Amikor valaki belerohan, és elszakad. Annak a hangja. A kés hangjai. A kés hangjai a szájban. A szájban, ahogy a fogaknak ütközik. A kés hangjai, amikor levágja a szép ruhákról a gombokat. A gombok hangjai, ahogy végiggördülnek a deszkákon. A gyöngyök hangjai. Egy gyöngysor hangja, amikor elszakad, és a deszkákra hullik. A hang, ahogy a gyöngyök végiggurulnak a deszkákon. A kés hangja, ahogy beleáll a deszkákba. A víz hangjai. A víz hangjai, amikor fulladást okoz. A víz hangja, ahogy a testben összekeveredik a levegővel. A fulladás hangjai. A megkönnyebbülés hangja. A műanyag hangjai. A műanyag hangja a szájban. A csönd hangja, amelyet a műanyag idéz elő, ahogy betölti a szájat. Az ivás hangjai. A nyelés hangjai. A hang, amikor a pohár leesik. Az öröm hangjai. A fájdalom hangjai. A csók hangjai. Csókok hangjai. Egy vicc hangjai. A fing hangjai. A verés hangjai. A zene hangja. Az ember hangja, aki egyszer állat volt. Az állat hangja, amelyből egyszer ember lett. Az ember hangjai. Hogy megint állat.

Bagdal Zoltán

Fotók: Szerda Zsófi

Beszélni nehéz, hallgatni könnyebb, beszélni nehezebb, s hallgatni könnyű

A beszéd és a hallgatás valójában minden ember életét végigkíséri. A világra jöttünkkor még nem tudunk beszélni, csak hangokat adunk ki, meg kell tanulnunk egy nyelvet, hogy érvényesülni tudjunk, majd szép lassan kialakul a beszéd. Idővel akadályokba ütközünk, amiket meg kell oldanunk, s ilyenkor nehezebb szóhoz jutnunk, sokszor van, hogy inkább csak hallgatunk. S az életünk végén, mintha visszakerülnénk abba az állapotba, amikor a Földre kerültünk, csak ekkor már egészen más miatt némulunk el. Előfordulhat, hogy amikor megöregszünk, nem jutnak eszünkbe szavak, gondolatok, elfelejtjük azt, amit mondani szerettünk volna. S ahogy a szavak ideje lejár, ugyanúgy múlunk el mi magunk is.

A Kosztolányi Dezső Színház új produkciója, A hallgatás poétikája című előadás nyitotta meg a Desiré Central Station fesztivált. Urbán András rendezésében, az előadást Búbos Dávid, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor és Verebes Andrea játsszák.

A színpad sötét, csak mikrofonok lógnak a színpad felett, hogy minden nesz hallható legyen. Két oldalról gyenge, meleg fények. A színészek egyesével jönnek be a színpadra, mindenki tetőtől talpig fekete ruhát visel.

Ebben az előadásban nincs szöveg, csak hang, s azon belül is a hangok erején van a hangsúly, valamint kulcsfontosságú a mozgás, a testbeszéd, a mimika. (Hogy szavak nélkül mit ér vagy nem ér az ember.) Mindig szükségünk van a szóra? Lehet-e meghatározni egy szempárból, hogy mit érez a másik, vagy mit mond a szemével. Szerintem az intenzív érzelmek érezhetők a szavak, illetve a nyelv nélkül is.

Az előadás elején felsercen egy gyufa, majd elfújják, és leesik. Ez a folyamat többször megismétlődik, de mindegyik különbözően. Ezután az embertől származó hangok, mint például: suttogás, sóhajtás, sírás, zokogás, nevetés, üvöltés, a testtel kiadott hangok, akár a csók vagy éppen egy fájó ütés. Majd a papír csörgése, zaja, a kés koccanása és a nem hétköznapi funkciókat betöltő szerepe a szájban, a fogak közt kocogtatva, a zakó gombjainak levágása, a gyöngysor elszakítása, végül, ahogy a kés beleáll a deszkába.

Az előadásban többször megjelenik a víz. Először a fuldoklás, köhögés, szenvedés hangjai, majd egy pozitívabb szerepben üdítőként, frissítőként. Hallani és látni azt is, ahogy megnyugszik, megpihen a test, és lenyeli a vizet.

Valójában minden cselekvés hallható (és persze látható). Ezért nemcsak a hang kap nagy szerepet, hanem a látvány is, például: ahogy a sötétben meggyújtják a gyufát. Itt lehet párhuzamot vonni aközött, amit látunk, és amit hallunk. Melyik inger, illetve érzékszervünk az erősebb vagy épp az érzékenyebb.

Az előadásnak van egyfajta dinamikája, a kisebb zörejektől egészen az üvöltésig. Vannak olyan pillanatok, amikor még hallani azt is, hogy „alszik a pók a falon”. Ezen kis jelenetek miatt (amelyekhez nem kötődik történet) tud minden néző saját gondolatmenetet kialakítani, emlékeket felidézni, érzelmeket feleleveníteni, s arra asszociálni, ami az életében eddig vele megtörtént. Nem hétköznapi előadásra ülünk be, és a színészek, illetve a rendező által felhasznált közlési formák kalauzolnak el bennünket olyan gondolatszigetekre, amelyekre ez az előadás nélkül nem biztos, hogy eljutnánk.

Mivel ebben a színdarabban nem jelenik meg az emberi beszéd, ez adja meg a csöndnek és a hangoknak az értékét és súlyát. Konklúzióként, gondoljunk bele, mekkora érték ma a csend. Mennyit és mikor „kap” belőle egy nap az ember? Mert valójában akkor válik valami értékké, ha már elveszítettük.

Bús Viola