A földre kilöttyent kávé zökkent ki a gondolataimból. Érzem a kezem remegését, jelzi, hogy egy újabb nap következik, amikor minden problémát a bezárt ajtó mögött hagyva, széles mosollyal kell majd kilépni a lakásból. A teraszra érve rágyújtok egy cigarettára, majd a közösségi médiát kezdem böngészni. Önfeledten mosolygó emberek mindenhol. Megakad a szemem egy képen, ahol egy lány néz vissza rám: tökéletes arcbőrrel, gyönyörű hajjal, az elmaradhatatlan „nagyon boldog vagyok” arckifejezéssel, a reggeli kávéját iszogatva. Én pedig itt ülök: pizsamában, a fejem tetejére feltűzött kócos hajammal és a szemem alatt kerekedő karikákkal. A közösségi média mindig csak a tökéletességet és a boldogságot mutatja, de vajon ezek az emberek a nap többi részében is ilyen vidámak, vagy csak abban a két percben, amíg elkészítik a megfelelő képet? Beleszívok egyet a cigarettába, majd kifújom a füstöt, és ezzel együtt próbálom magamból kiűzni a kényszert, hogy megfeleljek azoknak a bizonyos elvárásoknak. (Tökéletes külső, szemtelenül sima arcbőr.) A csészém alját szemlélem, az utolsó korty kávém is elfogyott. 

A következő pillanatban már a fürdőszobában ismét a tükör előtt állok, és farkasszemet nézek önmagammal. Így bámultuk egymást vagy három percen keresztül. Kezembe veszem az ecsetet, és kisminkelek. Mindjárt indulnom kell. 

Amint átlépem a küszöböt, a szám automatikusan felfele kezd görbülni. Az ajtó lassan becsukódik mögöttem. Ahogy elfordítom a kulcsot, azon kapom magam, hogy én is egy vagyok a sok ember közül, akik egy álarc mögé rejtőznek. De mégis miért? 

Az embereknek már nem lehetnek rossz napjaik? 

Nem lehet szomorú, legalábbis nem mutathatja, akkor sem, ha épp élete legrosszabb időszakán megy keresztül? Mert ezzel nem fog magáról tökéletes, kiegyensúlyozott képet festeni, amit a mai világban mindenki elvár tőle? 

Tényleg fontosabb lett, hogyan nézünk ki a képeinken, és hogy mit kommentelünk a barátaink képei alá, mint hogy egy percre felnéznénk a telefonunkból, és megkérdeznénk tőle: Hogy vagy?