Noha, első ránézésre egyáltalán nem volt esztétikusnak nevezhető a vékony lábú, csimbókos szőrű, jókedvében is vicsorgó képű kutya, okossága, ragaszkodása és semmihez sem hasonlítható büszkeséggel párosuló egyénisége szinte szerethetővé tette Csutakot. Minden vízparti kirándulásra velünk jött, és részese lett a tiszai kalandjainknak. Nyári táborozásunkkor ő volt a part éjjeliőre, minden közelünkben elhaladó élőlényt harsány csaholással tessékelt odébb. Ez a takarodó utáni ricsaj nem volt mindig közkedvelt az ott táborozók körében, ám egy idő után mindenki megtanulta a Csutak nevet. Nélküle biztosan evező és csónakmotor nélkül maradtunk volna, mert néhányszor az ő éjszakai ugatására értük tetten az éppen „kölcsönvenni” készülő orvhalászokat. Vízre sem szállhatott a gazdája nélküle, mert ha el is próbáltunk szökni tőle egy-egy kutyának nem való hosszabb csónakos pecázásra, ő a vadul sodró Tiszába is belevetette magát, és számtalanszor a folyó közepéről kellett visszafordulnunk, hogy kimentsük a vadul kapálózó kutyát. Talán ennek a tréningnek köszönhette, hogy túlélt egy nem tervezett téli úsztatást.

A szokásos január eleji gyógyfürdő kúrák ugyan kitöltötték az egész délelőttöt, ám az ebéd és kevéske delelés után egészségügyi séta gyanánt levezettük Csutakot a Tisza-partra. Ilyenkor magammal vittem a pergetőbotomat is, ha éppen pecanosztalgia gyötört. Melegen felöltöztünk, mert kint fagypont körüli verőfényes téli idő volt. A néhány centis porhó a hűvösön fagyott, a napon olvadt, így hol csúszkáltunk, hol tocsogtunk folyópartra menet. Az erdőn keskeny ösvény vezetett át, a kutya szorosan, szinte a komám lábához hozzáérve lépegetett mellettünk. Misi, hogy megtréfálja az ebét, lassan helyet cserélt velem. Csutak fel sem pislantva átsétált hozzá, és továbbra is vele haladt.

A védőgát sétánya már megtelt az ablakból szépnek látszó időben. Persze a kutyások voltak többségben, akik a legkülönbözőbb, legdrágább díjnyertes házi kedvencük egészségét és lelkivilágát kívánták ápolni a sétáltatással. Misi levette Csutak pórázát, ebünk előbb csak körülöttünk ugrabugrált, ám ahogy meglátott egy fényes szőrű farkaskutya szukát, a mezőn átlósan átvágva rohanni kezdett felé. A nagydarab házi kedvencet két drága bundába burkolt, felékszerezett kezű újgazdag hölgy sétáltatta. Az egyik, amikor látta a veszélyt, a bundáját széttárva, sikítva a szukája elé ugrott, teltkarcsú látványától korcsunk megszeppenve oldalgott vissza hozzánk. Hogy kutyánk csalódását megbosszuljam, odaszóltam a madámnak, hogy hiába vetkőzik, egyáltalán nem neki szánt udvarolni Csutak. Úgy száz méter után visszanéztem, a delnő még mindig élénken gesztikulálva sivított utánunk.

A sóderoshoz érve pihenőt tartottunk, műcsalit kötöttem a pergetőpálcára, és inkább csak kézgyakorlat ürügyén dobtam néhányat. Kutyánk birtokba vette táborhelyünket, régi szokása szerint körbefutotta, majd aprólékosan átszaglászta. Ezután módszeresen, a határokat képező pontokat levizelte. Innentől kezdve a megjelölt területnek a szó szoros értelmében ő lett a helytartója. Biztos, ami biztos alapon még egyszer átszaglászta a placcot, így találta meg az egyik öreg fűzfa árvízmosta gyökerei között azt az ürülékrakást, mely túlbűzlötte az ő szagjelölését. Még néhányszor levizelte, majd amikor nem volt megelégedve az eredménnyel, egyszerűen belehempergett a nagy rakás trutymóba. Azután hozzádörgölődött a mezsgyét képező fákhoz, bokrokhoz, kövekhez. Időközönként visszatért munícióért, úgyhogy mire befejezte a műveletet, már csak a szeme volt tiszta. Ilyen állapotban futott oda komámhoz, aki csak ekkor jött rá, hogy honnan jön az a szörnyű bűz. Első reakcióként a fülénél és a farkánál megfogva a jeges Tiszába dobta a nyakig kakis ebet. Az úgy ahogy volt, elmerült az örvénylő, mély vízben, csak jó pár méterre a parttól jött fel, és zavarodottságában befelé kezdett úszni. Csak hosszadalmas hívogatás után fordult felénk és utolsó erejét összeszedve jött a part felé, ahonnan Misi már ki tudta emelni. Csutak legalább tíz percig rázogatta le magáról a jeges vizet, miközben bemelegítő köröket futott.

Az életmentés után azonnal hazaindultunk. Egész úton a kutyus mellettem jött, és amikor helyet cseréltünk a komámmal, akkor is mellettem maradt. Ez a haragszom rád viselkedés azonban csak másnapig tartott, reggel már újra vidám ugrándozással köszöntötte gazdáját.