— Az utóbbi időben egyre gyakrabban kérdezem, van-e értelme az életemnek — mondja szomorúan a fiatalasszony. — Egy minden tekintetben átlagos család egyetlen sarja vagyok, aki gyermekkorában megkezdte a kálváriajárást. Már kisiskoláskoromban gerincproblémával küzdöttem, és az orvosok a műtétet és a gipszteknőben töltött több hónapos nyugalmi állapotot látták egyedüli megoldásnak. A nagyapám volt az, aki nem engedte, hogy megműtsenek, így gyógyszeres kezeléssel nőttem fel. Amikor nagyobbacska lettem, az orvos azt tanácsolta, ha férjhez megyek is, legyek óvatos a terhességgel, könnyen megeshet ugyanis, hogy teljesen lebénulok.

Az otthon uralkodó viszonyok miatt már tizenhat évesen férjhez mentem. Apukám reggeltől késő estig dolgozott, anyukám pedig goromba volt velem. Már tízévesen — a szünidőben, nyaralás helyett — dolgoznom kellett, a keresetemet pedig elvette tőlem. Gyermekfejjel úgy gondoltam, jobb lesz az életem, ha férjhez megyek, mert dolgozni ugyan akkor is kell, de legalább a fizetésem az enyém marad.

A páros élet eleinte nem volt zökkenőmentes — feltételezem, a tizenhat éves kor nem a legmegfelelőbb az önálló élet megkezdéséhez —, de idővel összehangolódtunk a párommal. A következő évben állapotos maradtam, aminek nagyon örültem, de sajnos baleset ért bennünket, és elveszítettem a babámat. Olyan súlyos sérüléseket szenvedtem, hogy újratanultam járni. Húszéves voltam, amikor ismét teherbe estem, és minden gond nélkül megszültem a kislányomat. Végtelenül boldogok voltunk, és nagyon szerettünk volna még egy babát. A második terhességre azonban nyolc évet kellett várnunk. Amikor megtörtént a csoda, az első ultrahangos vizsgálaton az orvos azt mondta, a magzatnak több fejlődési rendellenessége van, a végtagjain nincsenek ujjak, stb. Ez iszonyúan bántott, de úgy gondoltam, ha az ég meghallgatott bennünket, akkor nekem vállalnom kell ezt a babát. Kéthetenként jártam ellenőrzésre, és a vizsgálatok után sosem biztattak semmi jóval. Amikor a várt időpontban megszültem a babát, telesírtam egy törülközőt — de örömkönnyekkel, mivel egy egészséges kisfiút hoztam a világra.

A fiam négyéves volt, amikor megbetegedtem. Harmincnyolc kilóra fogytam, közben állandóan orvoshoz jártam, a diagnózis azonban mindig gyulladást állapított meg. Végül a férjem elvitt egy magánrendelőbe, és ott azt mondták, méhrákom van. A mellemben is találtak csomót, a vesémben pedig követ... Megműtöttek, de az állapotom nem javult, ezért Kamenicára kerültem. Hat hónapig kezeltek, mire gyógyultként hazaengedhettek. Csak otthon tudtam meg, hogy az ottani orvosok sem hittek a gyógyulásomban. A férjem mindent megtett, hogy megmentsék az életemet. Mindez persze pénzbe került, melyről csak úgy tudott gondoskodni, hogy eladta a jókora jószágállományunkat és a házunkat. Amikor ki kellett költöznünk a saját házunkból, azaz albérletbe kerültünk, ideg-összeroppanást kaptam. Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy miattam ment tönkre a család, hogy a helyzetünk szinte kilátástalan. Gyógyszereken élek, és szinte minden éjjel azt álmodom, hogy visszahurcolkodunk a saját házunkba. Persze mindez csak álom, a valóság pedig az, hogy a bűntudat marcangol, amiért ilyen kilátástalan helyzetbe sodortam a szeretteimet. Sokszor szinte megszakad a szívem, mert még a gyerekeimnek sem tudom mindazt megadni, amit szülőként szeretnék, ráadásul segítő jobbra sem számíthatunk.

Most a férjem van nagyon nehéz helyzetben: műteni kellene a lábát, de a műtét ezer euróba kerül. Szégyellem kimondani, de rajtunk már csak a csoda segíthet, esetleg a jó szándékú emberek. Bűntudatom van, és fáj, hogy az életemet az ő gondoskodásának köszönhetem, de én nem tudok rajta segíteni. Úgy érzem, joggal teszem fel a kérdést: van-e értelme az életemnek? Negyvenkét éves vagyok, és az a kívánságom, hogy legyen már vége a sok rossznak az életünkben, és jöjjön egy kis derű — csak annyi, hogy örülhessünk egymásnak, a gyermekeinknek. Talán túl sokat kérek?