* Miért lettél szülésznő?

— Már a gyerekkori vágyam az volt, hogy az egészségügyben helyezkedhessek el, mert valami különlegeset szerettem volna. Később körvonalazódott bennem, hogy szülésznő szeretnék lenni, de egy kicsit féltem is ettől a hivatástól, hiszen rendkívül nagy benne a felelősség. A tanulmányaimat tizenkét évvel ezelőtt fejeztem be Pécsett, és miután államvizsgáztam, sikerült elhelyezkednem a zentai szülészeten. Mivel gimnáziumot végeztem, egy kicsit nehéz volt utolérnem azokat az évfolyamtársaimat, akik már korábban is egészségügyi szakon tanultak, de haladtam a kitűzött cél felé. Már az első év második felében szembesültünk a gyakorlati résszel, vagyis a szüléssel, úgyhogy bedobtak bennünket a mély vízbe. Kiváló professzorok keze alatt tanulhattunk, sok mindent láttunk és megtapasztaltunk, amit azóta is tudok kamatoztatni. Nem tagadom, hogy amikor megláttam az első szülést, akkor egy kicsit elgondolkodtam azon, hogy lelkileg érett vagyok-e arra, hogy ezt nap mint nap végigcsináljam, de mindent felülír, amikor a szülés levezetése után az anyuka szemébe nézünk, mely tele van hálával, köszönettel és boldogsággal. Ez mindig erőt ad nekem.

Cvetković Andrea

* Mikor kapcsolódik be a szülésznő a szülés folyamatába?

— Már az elején, mivel a szülésznő kerül először kapcsolatba a kismamával, mi vesszük fel őket az osztályra, mellettük vagyunk a szülés alatt és a baba megszületése után két óra hosszáig, majd átkerülnek a gyermekágyas osztályra. A szülést követő négy napban bent tartjuk az anyukákat a Zentai Közkórházban, véleményem szerint ez a négy nap nagyon fontos abból a szempontból, hogy a kismamák elsajátítsák a szoptatás alapjait, és valamilyen mértékben regenerálódjanak a szülés után.

* A vajúdás alatt viszont tőled várják az erőt és a támogatást. Vannak bevált módszereid?

— Nagyon fontos a bizalom elnyerése, hogy a kismama megbízzon a szülésznőben, higgyen neki, és onnantól kezdve együtt mindenre képesek vagyunk. Valójában ez egy csapatmunka, mely csak akkor működhet, ha megvan az összhang. Már többször megbizonyosodtam arról, hogy a félelem a legnagyobb a szülés előtt álló nőkben. Félnek az ismeretlentől, a fájdalomtól, holott az lenne a legfontosabb, hogy ezeknek ne adjanak teret, hiszen a félelem és a szorongás akadályozza a szülés menetét. Ha szorongunk, akkor megfeszülnek az izmaink, ami gátolja a tágulást. Tudjuk, hogy a fájdalom a mindennapi életben egy veszélyt jelző inger, egy megszüntetendő probléma, a szülési fájdalom azonban nem veszélyt jelez, hanem egy természetes folyamat része. Fontos, hogy segítő erőként tekintsünk rá, mely a baba világrajöveteléhez szükséges. Úgy gondolom, hogy ha a kismama azzal a hozzáállással jön szülni, hogy nem érdemes harcolni a fájások ellen, hanem együtt kell velük működni, akkor szép élményben lesz része. Az is fontos lenne, hogy a nők ne az interneten informálódjanak, pontosabban ne higgyenek el mindent, amit ott olvasnak. Ugyanilyen káros, ha a negatív esetek, a szomorú történetek lebegnek a szemünk előtt.

* A nők körében megoszlanak a vélemények a természetes úton való és a császármetszéssel végzett szülés kapcsán. A tapasztalataid alapján mit látsz, most melyiket részesítik előnyben?

— Nagyon sokan gondolják azt, hogy a természetes szülés nehezebb, ezért úgyszólván a könnyebb utat választják, de véleményem szerint a császármetszés sokkal nehezebb, hiszen a műtét utáni felépülés jóval hosszadalmasabb. A természetes úton szülő nők az esemény után néhány órával már lábra állnak, sétálgatnak, tudják rendezni a babájukat, míg a császármetszésen átesett nők két napig a sokkszobában fekszenek, és a pelenkázást majd csak a harmadik napon fogják elkezdeni. A császármetszés után sokkal kiszolgáltatottabb az ember. Rendkívül fontos, hogy két alternatíva legyen a kismama fejében, amikor a kórházba ér: a szülés és a császármetszés. Gyakran megtapasztalom, hogy sok anyuka kudarcként éli meg a császáros szülést, holott attól ő még nem kevesebb, mint az, aki természetes úton hozta világra a gyermekét. Fontos lenne, hogy foglalkozzunk ennek a lelki részével is, mert könnyen kialakulhat emiatt a szülés utáni depresszió.

* Mi a véleményed az otthon szülésről?

— Nem igazán támogatom. Biztosan nagyon egyedülálló élmény, megvan a maga szépsége, sokkal nyugodtabb az ember a saját otthonában, ahol nem az ismeretlen veszi körül. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a szerbiai egészségügy még nem tart ott, hogy engedélyezze az otthon szülést, mert minden perc számít, amikor valami nem úgy történik, ahogy kellene, és a kismama kórházba kényszerül. Egészségügyi dolgozóként az otthon szülés hallatán elsőként a lehetséges komplikációkra gondolok, így elővigyázatosabb vagyok ezen a téren.

* Szülésfelkészítőket is tartasz, melyeken a kismamák feltehetik a kérdéseiket. Mennyire nagy az érdeklődés e találkozások iránt?

— Kiemelten hasznosnak tartom a szülésfelkészítőket, rajtam kívül több kolléganőm is aktívan részt vesz rajtuk. Hatalmas előnnyel jönnek szülni azok a nők, akik már némi tudásra tettek szert ezeken az alkalmakon. A felkészítők közkedveltek, egyre elterjedtebbek, ezért minden városban részt lehet rajtuk venni csoportosan és egyénileg is. Mindenképp ösztönözném a kismamákat, hogy menjenek el, ha kérdéseik vannak, félnek, vagy megerősítésre vágynak.

* Egészségügyi dolgozóként könnyű belefáradni a munkába. Téged mi motivál, mi nyújt erőt mindennap?

— A sikerélmény hajt, ez ad lendületet. Nincs annál szebb pillanat, mint amikor a szülés levezetése után felmutatjuk az anyukának a csecsemőt. Nem lehet szavakba önteni a kismama tekintetét, és ez minket is visz előre, ennek köszönhető az, hogy nem tudunk belefásulni a munkába. Nincs két egyforma szülés, az pedig, hogy másoknak segíthetünk, hogy ekkora csodának lehetünk a részesei, minden fáradságot és nehézséget elfeledtet.