Aztán ha mindennek vége, ne felejtsenek el élőben is rácsodálkozni!

Ki mást is kérhettem volna fel az épület és környéke történetének elmesélésére, mint kedvenc idegenvezetőmet, Tóth Boriszt, aki szinte felvillanyozódott a lehetőségtől — hiába, vannak, akik nehezen viselik a bezártságot, interjúalanyommal ez közös tulajdonságunk, akárcsak Szabadka megismertetésének vágya.

Szalai Attila felvételei

— A mai Raichle-park régen egy kis mocsaras rész volt — csap is bele rögtön a bevezető közepébe. — Szabadkára ez egyébként jellemző volt, több patak is átszelte, és amikor a város elkezdett terjeszkedni, ezeket a mocsaras területeket kiszárították, a többi közt ezt is. Leszórták az egész területet homokkal, feltöltötték földdel, és parcellákat alakítottak ki. A XIX. század második felében, az 1860-as években elkezdték építeni a vasutat (1869-ben be is futott Szabadkára az első vonat!), emiatt ezt a területet jobban feltöltötték, nem csoda tehát, hogy enyhén lejt a főút felé. Maga a park viszont mélyebben van, hiszen ott állt a mocsár, melyet ugyebár kiszárítottak. Ezért az emberek féltek is építkezni. Az akkori polgármester, Mamuzsity Lázár, aki tizennyolc évig állt a város élén, azt mondta, ő megmutatja, hogy nem veszélyes, és a saját házát ott építette fel, onnan nézte, hogy épül a Raichle-palota és minden más. Ezen felbátorodva a vasútállomásig vezető parcellákat is sikerült értékesíteni, például Vermes Lajos sportolócsodánk vette meg az egyiket, a másikat a királyi jegyző, Leovits Simon. Az utolsót pedig az 1890-es évek legvégén egy német származású vendéglátós, Lichtneckert Károly, aki valószínűleg Szászországból jött az óriási fejlődés alatt álló Osztrák—Magyar Monarchiába. Nagyon jól gondolkodott ő is, meg az öccse is, Andreas, aki bérbe vette a Korzón a zöld palotát, az Arany Bárányt (a későbbi hadseregotthont), Károly pedig az első kávéházat, vendéglőt létesítette a vasútállomáson. S itt kezdte építeni a saját bérpalotáját. Ezekről azt kell tudni, hogy a tulajdonos lakta a családjával, a többi szalonlakást pedig bérbe adták. Azt mondja a városi legenda, hogy németországi származása miatt nagyon szerette a régi, csúcsíves, csipkés, gótikus kastélyokat, ezért egy ilyen, a város korabeli neoreneszánsz és szecessziós hangulatától teljesen eltérő épület tervezésére kérte fel a főépítészt, Macskovics Tituszt, aki rengeteg szabadkai épületet épített. 1898-ben el is készült a belváros szélén levő, nagyon szép, erdős, parkos terület felé nézve, mely akkoriban a Mária Terézia nevet kapta, a végében ott állt Sissi szobra... Ha arra járnak, okvetlenül nézzék meg a bejárati ajtó felett ránk tekintő, groteszk, démoni, kitárt szárnyú denevért! Nemrégiben felújították, sajnos nem a legjobban sikerült, az eredeti félelmetesebbnek tűnt, ennek van némi malackaorr jellege — teszi hozzá nevetve. — Ez a denevér ihletett meg egy legendát, melynek lehet, hogy van is alapja: Lichtneckert Károly szerette az okkultizmust, állítólag fiatalkorában Németországban részt vett különféle okkult szeánszokon.

Ebben az épületben is vannak gyönyörű, restaurált freskók, akárcsak a Manojlovics-palotában — a napokban fejeződtek be a felújítási munkálatok, ám az ingatlan magántulajdonban van, így nem lehet bemenni és megnézni —, meg vitrázsok, az egyik megrepedt a II. világháborúban, Szabadka bombázásakor, de ezt is felújították. Ha tehetjük, hamarosan azokat is megmutatjuk önöknek!