Néhány évtizeddel ezelőtt történt, hogy faluról városba költözött a család. Házat építettek a csendes kertvárosi részben: szépet, tágasat, emeleteset. Utóbb felhozták az idős szülőket is: a nagyfiuk nagyapját, nagyanyját. Az öregembernek az utcára padot is csináltattak, hogy elüldögélhessen a ház el...
,,Szép ház. Nagy ház. Csak tudnám, miből! - mondogatom magamban sokszor én is az angyali kis történet nyomán. Rendszerint olyankor, ha az újgazdagok hivalkodó, kacsalábon forgó várai mellett haladok el. Vagy elképedve bámulom az erődítménynek is beillő (a toronyban lőrésnyi ablakok, a telek körül várfallal vetekedő magas kerítés!) építményt, amelyet családi háznak nevez a súlyos aranyláncait villogtató tulaj, miközben maga sem tudja megmondani a biztosítóügynöknek, hogy hány szobája van. A csicsás, giccses, vagy amúgy nem csúnya épületek - csak éppen a mediterráneumba vagy az Alpokba illő, s nem az akácfás homokba - láttán önkéntelenül is felmerül a kérdés: ,,Csak tudnám, miből'. A történetünkben szereplő öregemberék háza békeidőkben épült, s mára egy szolid, hétköznapi építménynek számít. Ezek a rikító, szappanoperába illő monstrumok pedig örök életen át arra emlékeztetnek majd bennünket, hogy vannak, akik számára a háborúk nem a borzalmakról, nem a milliók szenvedéseiről és elszegényedéséről szólnak. A háború üzlet volt - nagyon jó üzlet.
,,Csak tudnám miből' - jut eszembe naponta, hogy elhaladok Hajek néni lebontott háza előtt a város szívében. Ebben az iskolaépülethez bújó kicsi, kedves földszintes házban voltam én negyedikes gimnazista koromban albérlő. A néhai aranyos házinéni udvarában már felépült egy négyemeletes, rengeteg apró lakásból álló építmény. Ezen a nyáron most Hajek néni háza helyén épül meg az ikerpárja. Ott, a mi valaha csöndes, mindössze tizenegy házból álló, hangulatos kis utcánkban. Munkagépek dübörögnek, verik fel a betonjárdát, óriás teherautók szállítanak folyamatosan. Az ember már ablakot sem tud nyitni. Aki teheti, menekülőre veszi a dolgot - ki a kertbe, a telekre, legalább a hétvégeken. Élelmes emberek élhetetlenné teszik a békés utcákban emberemlékezet óta lakók nyugalmát. Teszik, mert megtehetik. Ha engem kérdeznek, én biztosan nem engedélyezem ott - alig néhány száz méterre a városházától - megépíteni azt a négyemeletes félszáz hálószobát. De nem kérdeztek. Miként azokat a szomszédos utcában élő, földszintes házaknak a tulajdonosait sem, akiknek majd a negyedik emeleten lakók szépen és módszeresen belátnak a kertjükbe, udvarukba. Újvidéken élő unokahúgom járt úgy, hogy a sarki magas szürke kockaház emeletéről valakik addig bámulták az udvarukat, a veteményesüket, míg egy nap becsöngettek hozzá: nekik nagyon tetszik, jöttek megvenni a házat. Nem eladó - mondta felháborodva az unokahúgom. Aztán mégis az lett. A férje katonai behívót kapott az éppen aktuális balkáni háborúba: nem akart fegyvert fogni, Magyarországon maradt, sebtében el kellett adni a szép, régi kertvárosi házat ott, a Park Szálló tőszomszédságában. Mesélik, annak a helyén is kacsalábon forgó újmódi palota pöffeszkedik. Nem akarom látni. Mert van, aki nagyon, látványosan és erőszakosan építkezik. És van, aki egyáltalán nem. Az ismert magyarkanizsai építész meséli: voltak idők, amikor tervezőirodája tíz ház tervezésére kapott megbízást évente. Ma nagy szó, ha évente egy-két családi házat tervezhetnek. Olcsó az ingatlan, mondja, inkább megéri kész házat venni. A szabadkai építészeti középiskola magyar tagozatának 35 évvel ezelőtt diplomázott diákjai nemrég tartották meg érettségi találkozójukat. ,,Mit mondjak? Egyszerűen gyászos volt a hangulat. Nevetni se volt kedvünk, nemhogy mulatni. De a rossz után csak jó jöhet' - mondja vigasztalásul, nyilván magának.