Lassan július végére érünk, de a nyárból még alig volt részünk. Már évek óta arra panaszkodunk, hogy annyi minden más mellett az időjárás is szeszélyes és kiszámíthatatlan. Mintha nem lenne elég bajunk, még a hosszú, békés, derűs, sokszínű ősz és a jó illatú, szerelmes tavasz is eltűnt az életünkből. Nincs átmenet, csak a hideg és a meleg. A jó és a rossz. A fekete és a fehér. Persze, nem a szürke, inkább a finom, pasztell árnyalatok után vágyakozunk. Úgy tűnik, az idén a legmelegebbnek tartott évszak is hűtlen lett hozzánk. A hozzáértők bizonyára adnak erre is egy megfelelő, helyénvaló tudományos magyarázatot, ami esetleg újabb ok lesz a vészharangok egyikének a kongatására, de ez nem javít az én hangulatomon. Ami mostanában olyan borongós, mint felettünk az égbolt. Kedves, szelíd folyóm, a Tisza, ismét árad, városomnál a strand még be sem népesült igazán, pedig tavaly ilyenkor már javában zajlott ott az élet. Nem is ilyenkor, jóval korábban. A rövid, napsütéses órákat kihasználva, hiába terítjük ki a homokos fövenyre a kínai üzletben olcsón vásárolt gyékényünket és nyúlunk el rajta egy szórakoztató, könnyű, a szabadsághoz, pihenéshez illő olvasmánnyal, a bőrünk továbbra is hóka, téliesen kopott színű. A víz pedig kellemetlenül hideg, a megmártózást csak a legbátrabbak vállalják. Hol vannak a langyos, felhevült testünket simogató hullámok, amelyekkel lágyan csorogtunk lefelé, és azt képzeltük, meg sem állunk. Hogy meddig? Nos, ennek a konkrét megfogalmazásáig soha nem jutottam el, csak élveztem a ringatózást, és azt kívántam, soha ne érjen véget.
Régen azt mondták, ha július, amelyet Szent Jakab vagy az Oroszlán havának is szokás nevezni, nem főz, akkor szeptember éhen marad. Én nem vagyok jártas a mezőgazdaságban, a témáról csak annyit tudok, amennyi a hírekből rám ragad, de azt hiszem, hetedik hónapunk a népi bölcsesség által számára kiosztott gondos háziasszonyi szerepet az idén nem igazán teljesítette. Főznek viszont máshol, egyes bánsági falvakban több száz vendég részére. Magyarcsernyén már megtartották a faluból elszármazottak találkozóját, a tóbaiaknál ez a hétvége a nagy esemény időpontja, amikor hazavárják a szülőföld öleléséből kiszakadtakat. Vagy a kiszakítottakat, hiszen nem a kalandvágy, hanem a megélhetés, a létfenntartás kényszere sodorta messze, gyakran a tengeren túlra, ezeket a családokat. De most itt lesznek, még Ausztráliából és Amerikából is. A lelkes szervezők megemlítették a régi használati tárgyak kiállítását is, amiről nekem eszembe jutott, és nevetve mesélem el legutóbbi tapasztalatomat a zentai Városi Múzeumban. Az újságíró-iskolásokkal jártunk ott, a kis csoport többsége a Bánságból érkezett. Az őskori és a középkori leleteknél nem is volt semmi gond, de a néprajzi részben, ahol a különböző, mára kihalóban levő foglalkozásokat és az azokhoz kapcsolódó eszközöket tárják - rendkívül szemléletesen - a látogatók elé, észrevettem, hogy az egyik leányzó duzzogva és már-már értetlenül halad a termen keresztül. Végül kitört: csak tudná, minek kell ezeket a dolgokat kirakni, és múzeumban mutogatni, de főleg neki végignézni, amikor a falujában szinte mindegyik megtalálható, sőt, jó néhányat még használnak is. Érdekes, nekem ilyesmi eszembe sem jutott, inkább elrévedezve álltam meg a dohányfűző tűk előtt. Ismét éreztem a rájuk húzott ragacsos levelek súlyát és fanyar illatát. Mert valamikor régen én is gyakran ültem az asszonyok között a határból kora reggel hazahozott sárga és zöld, kisebb-nagyobb dohánylevelek óriási halma előtt. Nem vált káromra, hogy idejében megtanultam, mennyi munka van ezzel a növénnyel, hányszor kell megfogni és megforgatni mindegyik levelét, mire pénz lesz belőle. Amelynek egy része addigra már nincs is, hiszen felemésztette az előleg.
A júliusról olvastam, hogy ebben a hónapban született a nyelvészkedéssel és időszámítással is foglalkozó Julius Caesar. Róla nevezték el és tették harmincegy napossá, merthogy a császárnak ez is kijárt. 1849-ben, éppen július 31-én zajlott az erdélyi Fehéregyházán az a csata, amelyben eltűnt, illetve elesett nemzetünk nagy költője, Petőfi Sándor. 1886-ban pedig ezen a napon halt meg Liszt Ferenc zeneszerző, zongoraművész. És az idén július 31-én lesz Aracson is az emlékünnepség. Amelynek a fényét és méltóságát várhatóan a helyszínen először megkonduló harang is emeli majd. Ezt az írásom első részében előforduló vészharangok ellensúlyozására említem, hiszen a remény kongatja majd. Mi, a lánglelkű, állandóan lobogó poéta igencsak kései utódai viszont továbbra is azt szeretnénk, ha csak egy gondolat bánthatna minket.