Azon már meg sem ütközik az ember, ha, mondjuk, egy költő, ihletett órájában olyasmit ír le, mond ki, amitől az értő lelkek és koponyák is felkapják a fejüket, de csak az első hallásra, mert később a költő szava közszájra kerül, ,,botrányos' versét széltében-hosszában szavalják, kötelező tananyaggá teszik az óvodások számára, pedig megjelenésekor mindenkit fölháborított, fejbe kólintott, ahogyan ez már lenni szokott. De hát a költőnek, kiváltképp, ha zseni, mindent szabad, csak hazudni nem, állította egyikük. A költő, ha igazi és nagy, mélységes elkeseredésében és kiábrándultságában rásütheti még a könyvtárra is, hogy nem más, mint országok rongya, és leírhat olyan sort is, miszerint a fejünk felett repül el a szamovár, pedig el sem dobta azt senki, hiszen húsz kilométeres körzetben még lámpással se található ilyen szerkentyű. A lánglelkű Petőfink is, ugye, miket össze nem írt, meg Ady, aki beképzelte magáról, hogy ő Góg és Magóg fia és ezenkívül is mennyi mindent összehordott.
De nemcsak a költők hordanak össze mindent, a tudós koponyák között is akad, s már a múltban is előfordult, aki olyasmit állított, ami szöges ellentétben leledzett a ,,megalapozott' közfelfogással. Emlékezzünk csak, mennyire fölborzolta a kedélyeket, amikor valaki, egyes-egyedül, egymagában, de hangosan ki merte mondani, hogy a Föld igenis forog! Az uralkodó és hivatalos állítás és felfogás ellenére. És mégis. Valakinek azt is bizonyítania kellett, mert hihetetlennek tűnt, hogy súlya van még annak is, amit a földkerekség minden lakója súlytalannak képzelt és tartott. Bizony, hogy a levegőnek!
Ezek után a falusi tudós asszonyokról tán már nem is kéne szólanunk. Pedig ők voltak a legtöbben, mindaddig, míg a tudomány be nem férkőzött az utolsó putriba is. Most nem a kártyavetőkre gondolunk s az ólomöntőkre, hanem azokra a tudós asszonyokra, akik észrevétlenül behálózták az egész földkerekséget és nem rendelkeztek még csak az írás-olvasás tudományával sem, mégis a kisujjukban volt mindaz, ami nélkülözhetetlen gyógyírnak bizonyult a túléléshez vérzivataros időkben.
Ezt a gyógyírt keresik-kutatják azok az emberek, akik minden erejükkel és tehetségükkel a közjót próbálják szolgálni, talán ezért is nevezi őket a köznyelv közéleti személyeknek. Közülük a hatalomhoz vezető útra már jó néhányan rátaláltak, éppen csak az a bizonyos gyógyír hiányzik még a tégelyükből és tarsolyukból.
Akadtak ugyan, akik azt hitték vagy inkább képzelték magukról, hogy már a kezükben van a gyógyír, amiről azonban hamarosan kiderült, hogy méreg, halálos méreg, mégis megetették vele a híveiket és a fél világot. Elegendő, ha csupán a közelmúlt, közelebbről a múlt század két fő ,,gyógyszer'-ére gondolunk, fölbukkanásuk sorrendjében a bolsevizmusra és a fasizmusra. Mint tudjuk, mindkettő a saját sírját ásta meg.
A Föld viszont fortyogott tovább saját keserű levében.
Ezzel talán haza is értünk, ahol új tudományág van kialakulóban, amelynek elsődleges feladata az úgynevezett hazai lélek felfedezése és milyenségének tanulmányozása, felmutatása, esetleg felajánlása az Európai Uniónak.
Az egész ,,prodzsekt' ugyan még csak a megszületés fázisában leledzik, de máris megállapítható róla, hogy késésben van. Azt nem mondhatjuk, hogy elkéstünk vele, mert ami jónak és szépnek ígérkezik, abba belevágni sohasem késő, mégis szerencsésebb lett volna már évszázadokkal előbb meghirdetni.
Miről is vall hát, ha majd csakugyan vallatják, a hazai, vajdasági lélek? Mindnyájan azt szeretnénk, ha ebben egyesülne a gyümölcsöző együttélés ideálja. Hogyan érjük el? voltak-e már a múltban ez irányban próbálkozások? Kudarcok? Eredmények? Persze költői lángolással nem kéne a rúd elé szaladni, mint Petrarcának, a meglévő állapotokat szépítgetéssel eltúlozni s így meghamisítani. Vajdaság szerb is, magyar is, romás is, német is - mondta egy közéleti személyiség. A mondatot talán úgy kellett volna befejeznie, hogy volt. Mert ma már nem egészen az. És ha nem találjuk meg a gyümölcsöző együttélés elixírjét, a felsorolásból a németségen kívül belátható időn belül mások is kiesnek. Ha az autonómiák helyett csupán az egymás iránti toleranciát kérjük számon. Ahogyan azt egy másik közéleti személyiség kifejtette: legyenek az itt élő kisebbségiek (is) toleránsak a többségi nemzet iránt. Vajon mióta nem azok?
A többi már a költők, a tudós koponyák s a javas asszonyok dolga. A közéletiség pedig új ,,prodzsekt'-tel állhat elő.