Gyerekként talán mindannyian eltökéljük, hogy mi az, amit biztosan másképpen fogunk csinálni, amikor szülők leszünk. Ezeknek a fogadalmaknak egy része idővel finomodik, a többi pedig szinte mellékessé válik a napi kihívások közepette.

Magam is könyvekben, blogokon kerestem a megoldásokat, és bevallom, még ma is sokszor keresek „vigaszt” vagy visszaigazolást mások írásaiban, megoldásaiban. Amikor megszületett az első gyermekem, azt mondták: Mindegy, hogy kire hallgatsz, de csak egy embert/irányt válassz, mert különben szétszakadsz a minden oldalról érkező igények teljesítése közben. A kulcs az, hogy cselekedeteink mindig legyenek hitelesek és kontrolláltak. Vagyis, amikor a gyerek hisztizik, nem gond, ha nem reagálunk azonnal, hogy a kis betyár megértse, nem tud bennünket kihozni a sodrunkból, és egyébként is, csak akkor vagyunk hajlandóak meghallgatni, ha abbahagyja.

Persze a gyerekek gyakran nem engedelmeskednek. Tudjuk, hogy ennek több oka is lehet, ezért kell azonnal megnyirbálni a gyermek függetlenségét, miközben megtanítjuk neki, mi a rossz és mi a jó — a mi nyugalmunk ebben az esetben is megnyugtatja őt. Az óvodáskor legjellemzőbb motivációja az utánzás és az önállóságra való törekvés — az önállóság pedig klassz, támogatnunk kell, mert egy idő után már késő leválasztani a kicsit a „segítségünkről”.

No, ezek után született még egy gyermekem, és innentől kezdve egyenes út vezetett a testvérrivalizálás felé. A semmin való veszekedések minden szülőt őrületbe kergetnek, ám semmiképpen sem jó a bíró szerepébe bújni. Ha egyértelműek a szabályok, akkor a későbbi problémás eseteket is könnyen meg tudjuk majd előzni. A gyermeki csínyek egyik izgalmas típusa a füllentés, melyet büntetéssel és szidással nem fogunk tudni azonnal kivédeni — fontosabb lenne inkább arra rámutatni, hogy a hazugság mindig kiderül, nem vezet sehová, sőt, a hazug ember a saját bőrén is megtapasztalhatja, ez milyen veszélyes lehet. Ehhez persze nekünk is őszintének kell lennünk, a gyerekek ugyanis megérzik, ha megbízhatnak bennünk.

Az egyik legnehezebb helyzet, amikor egy dühös gyerekkel állunk szemben, vagy amikor a feszültsége mások ellen irányul. Mivel ilyenkor mindig komoly dolog áll a háttérben, jó, ha az egyik szülő higgadtan és szeretettel ül le gyermekével beszélni. Ez minden esetben nagyon fontos — főleg, hogy a kicsi így azonnal megkapja a kívánt figyelmet. Ezt persze nyafogással is el tudja érni, de jobb, ha a beszélgetés a mindennapok része, és nem csak akkor élünk vele, amikor már „ég a ház”, hiszen ezzel éppen ellentétes hatást érünk el. Jól jegyezzük meg: gyermekünkkel nem a kamaszkorban kell elkezdeni beszélgetni!

Az sem mindegy persze, hogy ezek az atyai/anyai szavak hogyan és mikor hangzanak el. Sokat segíthet, ha elalvás előtt értékeljük a napot. Elengedhetetlen, hogy a gyerek azt is hallja tőlünk, hogy olykor dühösek, szomorúak, csalódottak, boldogak, elégedettek, büszkék stb. vagyunk, hiszen így megtanulja beazonosítani a mi reakcióinkat egy-egy helyzetben, másrészt pedig ő maga is könnyebben tudja elmondani, hogyan élt meg bizonyos szituációkat.

A kütyühasználat legalizálása napjainkban már nem kérdés. De ahogyan mindenben, úgy itt is határt kell szabni, vagyis a gyereknek tudnia kell, mikor, mire és meddig használhatja a technikai eszközöket.

Minden szülőnek az az álma, hogy gyermeke sikeres, boldog felnőtté váljon, a rémálma pedig az, hogy visszahúzódó, önbizalomhiánytól szenvedő, zárkózott ember lesz. A lurkók sokszor magukon viselnek egy-egy családi „személyiségjegyet”, időnként azt érzik, hogy minden kitörési kísérletük sikertelen, vagy éppen szoronganak a kortárscsoportjukban. Meg kell értenünk a működésüket. Ha élesen ellentétes a miénkkel, akkor ez nagyobb falat lesz, de minden esetben azt látjuk, hogy a gyerekek sokat fejlődnek, változnak, és nem mindig abban a ritmusban, ahogyan mi azt elvárjuk, szeretnénk. Sokszor csak akkor lesz változás, ha megérzik, hogy olyannak fogadják el őket, amilyenek.

A gyermekeknek szabályokra, határokra, korlátokra van szükségük, hogy biztonságban érezzék magukat. Így tudják majd saját határaikat is megtalálni, és magabiztossá válni — de a kereteknek persze rugalmasnak kell lenniük, mert a kicsik feszegetik őket.

Előfordul, hogy a fegyelmezésre irányuló erőfeszítéseink ellenünk fordulnak, vagyis nemritkán, ahogy mondják, visszanyal a fagyi. Ilyenkor át kell gondolni, fontos-e abban a bizonyos „harci helyzetben” nyernünk. Az egyik legjobb tanács mégiscsak az, hogy legyünk következetesek, vagyis ha megígérjük, hogy a tetteknek következményük lesz, akkor valóban legyen.

A nevelés akkor a legzökkenőmentesebb, ha a szülők között egyetértés van, és azonos elveket vallanak. Minden olyan esetben, amikor az egyik szülő a gyermek előtt kritizálja a másiknak a nevelési módszerét, akkor a tekintélyét is lerombolja, ami a későbbiekben inkább baráti viszonyrendszer kialakulásához vezet a szülő-gyerek viszony helyett. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az általunk felállított szabályokat nekünk is tiszteletben kell tartanunk.

Gyerkőceink nagy szakértők a gyengeségeink és a hibáink felismerésében, éppen ezért meg kell tanulnunk saját viselkedésünket is kordában tartani. Mindannyian hibázunk, ezért nem érdemes hosszasan büntetgetnünk magunkat. Sokszor talán a gonosz boszorkány szerepében érezzük magunkat, úgyhogy mindenképp érdemes átértékelnünk a szabályrendszereket, majd kiválasztanunk azt a kettőt-hármat, amely igazán fontos számunkra. Ezután üljünk le beszélni a gyerekkel, és mondjuk el neki, mit várunk el tőle, sőt őt is bekapcsolhatjuk a szabályok megalkotásába. Nem árt azonban tudnunk, hogy ezeket a szabályokat sokszor el kell majd mondanunk, ezért legyünk türelmesek.

Egy biztos: a szeretet, az együttlét megvonásával, a kötődés megszakításával nem szabad büntetni a gyereket. Ezáltal a későbbi kapcsolatait nehezítjük meg, vagyis nem tud majd kötődni, hiszen folyamatosan az lebeg majd a szeme előtt, hogy úgyis elhagyják, megbántják.

A nevelés nem azonos a vasszigorral, de jól tudjuk, hogy ha a lurkónak mindent szabad, vagyis az igényei azonnal kielégülnek, az legalább annyira kedvez a felnőttkori agresszió kialakulásának, mint a túlzott elvárás, melyhez gyakran erős teljesítménykényszer is társul. Mindezek persze csak akkor veszélyesek, ha folyamatosan jelen vannak a szülői attitűdben.

Szülőként nem könnyű helytállni. A legjobb irány talán az lehet, ha figyelünk a gyermekünk jelzéseire, és közben a saját, belső élményeinket sem hanyagoljuk el. A közös játék és a „mesés” élmények segíthetnek őt jobban megérteni, ezáltal pedig egy olyan viszonyt kialakítani, amelyben mi is magabiztosabban, határozottabban tudunk fellépni. A hibázás lehetőségét fenntartva, ám mindvégig a kiküszöbölésére törekedve legyünk elég jó szülők, és feltétel nélkül szeressük gyermekünket.   

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com