Kedves barátom!

Nem az élet a halál legádázabb ellenfele, hanem a humor, az élc, az a fél mosoly, amely bizonyára most is arcodon van. Én valami búcsúfélét mondok most, amely, remélem örökre megtartja arcodon azt a bizonyos, huncut félmosolyt. Emlékezetünkben bizonyára.

Azt hiszem, igaza volt Banka Mihálynak, az öreg számadónak, akit nagyra becsültél. Ő, mindig két pohárral töltött. Egyikbe, hogy könnyebben viselje a múltat, az emlékeit, a másikat pedig emelte az előtte álló ismeretlen útra és annak misztériumára. Ez a misztérium előtt állunk ma mi is, mert a halál nem az elhunytakra, hanem az élőkre tartozik.

Amikor hírét vettem halálodnak, én is két pohárral töltöttem. Tudod, a Szaki-féle furmint gyászra és örömre is igen alkalmas. Egy pohárral magamnak öntöttem a temérdek közös emlékünkre, másikkal neked, hogy leküzdhesd félelmeidet, hiszen sem te, sem mi nem ismerjük az utat, amelyre most indulsz. Egy biztos, lennie kell egy tágas, tiszta udvarnak a mindenség közepén, lét és nemlét között, ahol félelem nélkül letehetjük álarcunkat, ereklyéinket és zsebkésünket is, akárcsak megfáradt testünk fájdalmát. Lennie kell egy átmenetnek a látható és az elképzelhetetlen, a mulandó és az örök között, ahol véglegesen megbékülünk önmagunkkal és, vagy a szerencsére, vagy a Mindenség urára bízzuk sorsunkat.

Fotó: Szalai Attila

Tudod, olyan ez, mint a sötétkamra titka, ahol sohasem tudhatod, hogy a hívóba mártott fehér papíron milyen kép jelenik meg. Az, amelyet láttál, az, amelyet elképzeltél, vagy a fénynek fintora. A várakozás, hogy ez kiderüljön az igazi titok, a teremtés titka. Neked, életed során megadatott, hogy a teremtett világ álló és mozgó képeit is megpróbáld visszaadni, újrateremteni. Sok esetben maradéktalanul sikerült is.

Horváth Laci kamera mester – kinek segédoperatőre voltál – és szép emlékű Rácz Jóska barátunk mellett, életre szóló tapasztalatokat szereztél az Újvidéki Televízió szerkesztőségében. De mi is az a tapasztalat, amit ma itt ránk bízol? Talán a szigor, amit akkori mestered alkalmazott veled szemben, vagy a következetesség, melyből az öreg Banka mutatott példát? E végzetesen szertelen világunkban mind kettőt nagyon nehéz betartani.

Fodor Ákos, költő szerint: „Élni szebb, mint jó”.

Ezt lépten-nyomon tapasztalhattad.

Akaratod ellenére a művészet volt a dajkád. Édesapád, idősb Novák Mihály tevékenysége és a bácskossuthfalvi/ómoravicai 9+1 művésztelep, melynek címében te, mint fotós voltál a +1, merőben meghatározta életedet, melynek leltárát túl korán kellett elvégezned. Mit is hagysz ránk abban a képzeletbeli, tágas, átmeneti udvarban, ahol mindannyian letenni kényszerülünk majd leltárunkat és álarcainkat?

Életművedet hagyod itt.    

Cianotípiáid – írtam egyszer korábban – mint táj bizsuk, mint fénnyel írt kisméretű képzománcok idézik fel bennünk külső és belső tájképeinket. Mintha fényhamu hullana a kialvó kék tüzek nyomán és talán, vagy mégsem felismerhető alakzatokkal sarkalná emlékezetünket a kép. Szégyenvirág és cickafark virágzik a ciánkék mezőkön és emlékeinkben megjelennek az egymásba csúsztatott képek. Múlt és jövő.

Bizonyára már tudod, hogy életművedet nem a lomográfiák, a rejtélyes cianotípiák és régi módszerekkel készült fénynyomatok jelentik, még kulináris tudásod, jártasságod sem, hanem két ember.

Életműved a két lányod, Lea és Rita, akik a jövőben, gyászoló édesanyjukra támaszkodva és a Fennvalótól kapott talentumuk segítségével teremthetik meg saját világukat, építhetik saját életművüket, amelyben akaratlanul is jelen leszel. Gondod legyen, hogy fentről némi malaszttal segítsd ebben őket.

A megpróbáltatások során lehet, hogy sokszor feltetted magadban a kérdést: – Mind ez, mért velem történik és mért tesz próbára a sors, vagy a teremtő, bárhogy is nevezted a feletted állót?

Egy idézettel próbálok válaszolni erre:

„– Uram, te azt mondtad nekem, ha én egyszer elhatároztam, hogy követlek téged, akkor te velem jössz minden utamon. De észrevettem, hogy éppen életem leggyötrőbb pillanataiban csak egyetlen lábnyom maradt mögöttem a homokban. Nem értem miért van az, hogy éppen akkor hagysz el, amikor a legnagyobb szükségem volna rád?

– Drága gyermekem – válaszolt az Úr – soha nem hagytalak el a te megpróbáltatásaidban és a te szenvedéseidben. Ahol csak egy pár lábnyomot látsz, ott a karjaimban vittelek.”

Isten veled, kedves barátom.

Léphaft Pál 
Szabadka, 2024.01.31.