Valóban: akár egy izgalmas thriller. Pedig nem regény. Kőkemény valóság. Brankica Stanković olyan könyvet írt — Insajder, moja priča/ Bennfentes, az én történetem —, amelyet nem lehet letenni.
A B92 újságírónője életének utóbbi négy évéről beszél 360 oldalon át. Arról a 4 évről, melynek minden napját úgy kellett élnie, hogy 24 órás rendőri védelem alatt áll, biztonsági emberek kísérik mindenhová, vigyáznak rá. Beszél az intézménnyé lett tényfeltáró tévés riportműsor, az Insajder születéséről. Emlékeztet a feldolgozott — és nagy port kavart — témákra, amelyekről már-már meg is feledkeztünk. Feleleveníti 2000. október 5-ének történéseit. Aztán 2003 tavaszát, Zoran Đinđić meggyilkolásának napját — és azt a médiahajszát, amely még az előtt végezett a miniszterelnökkel, mielőtt elsült volna a gyilkos fegyver... Amit Brankica most nyomtatásban elénk tett, az a halálos beteg Szerbia kórképe. Hiteles kórkép, melyet dokumentumokkal támaszt alá. A lelet alatt pedig annak az újságírónőnek az aláírása, aki akkor is beszélt és olyan tabukról, amikor és amelyekről mindenki hallgatott. Akit ezért még azok is tisztelnek, akik gyűlölik őt.
Négy éve, 2009 decemberében közölték vele, hogy veszélyben az élete, őrizetet kap, még a szemetet se viheti ki a ház elé egyedül. A (Ne)moć države című dokumentumsorozat első adása után történt, mely műsor a futballhuligánok—szélsőséges csoportok—alvilág—politika összefonódásáról beszélt. A szurkolóként emlegetett főkolomposok között teljes névvel és fényképpel kerültek felsorolásra azok a bűnözők, akiknek bár vaskos rendőrségi dossziéjuk van, mégis érinthetetlenek. A halálos fenyegetés élő, a tv egyenes adásában a stadionról jött — a Brankicát jelképező bábu dobálásával, és a skandálással: úgy végzi majd, mint az újságíró, Ćuruvija. A fenyegetés mégis ,,absztrakt’’-nak tűnt — csak 2011 januárjában ,,öltött testet’’. Este tizenegy óra tájt hívta föl az újságírónőt egy régi, megbízható informátora: ,,Megvették azt a távcsöves puskát, mellyel téged akar megölni az a valaki, aki erre Luka Bojovićtól kapott megbízást.’’
,,Hogyan éljek most ennek az információnak a birtokában? Mit csináljak’’ — írja a könyvében. — ,,Miért nem találkozhatok valahol Luka Bojovićtyal, hogy megkérdezzem: Elnézést, mi a problémád? Azt szeretnéd, ha egy normális ember lennél, nem pedig gyilkos?... Luka Bojovićról annyit tudtam, amennyi köztudomású. Hogy Pekar a beceneve és annak a Vuk Bojovićnak a fia, aki hosszú évek óta a belgrádi állatkert igazgatója. A 90-es évek elején Arkan önkéntes gárdájának a tagja volt és végigjárta az egykori Jugoszlávia harctereit. Abban az időben Arkant istenítette, később Legiját. Szerbia miniszterelnökének meggyilkolása után segítette szökésükban a zimonyi klán tagjait, s mivel azok tőle függtek, a főnökükké tette magát. Több gyilkosság és gyilkossági kísérlet elkövetésével vádolják...’’
Mondom, olyan a könyv, hogy nem lehet letenni. Egy kis időre mégis összecsuktam itt, a 139. oldalnál. Összeszorult a gyomrom: egyszer régen ugyanis én ,,találkoztam’’ Lukával és az apjával. Montenegróban, a Durmitoron, a Zmijnica tó mellet nyaraltunk 1985 augusztusában — az a vidék köztudomásúlag a Bojović nemzetség birodalma. A fiúk vízért mentek a forráshoz, egyedül maradtam. A nyugágyon fekve élveztem a napsütést, a csendet. Elszunnyadtam. Arra riadtam fel, hogy valaki rám ugrott — egy pitpull terrier nézett velem farkasszemet. Az volt a szerencsém, hogy nem félek a kutyáktól (a pitbullokról akkor még semmit sem tudtam), különben az átélt sokktól nyilván cserbenhagyott volna a szívem. Elzsibbadtam a fejem búbjától a lábam ujjáig. Megszaglászott, aztán leugrott. Moccanni nem tudtam, csak a szemem sarkából láttam, ahogy lohol a gazdáihoz, akik húsz méterre tőlem az úton sétálva tanúi voltak a jelenetnek. Vuk, a tévéből ismert belgrádi állatkert-igazgató volt az, meg az akkor 12 éves fia, Luka. Azt se mondták, hogy ,,elnézést’’, azt se, hogy ,,jó napot’’. Mentek tovább. Később, a 90-es évek elején már meg se lepődtem azon, hogy Bojović apuka ajándékozta Arkannak azt a kis tigrist, amelynek társaságában oly szívesen fényképezkedtek a szabadcsapat tagjai, köztük a fia — gyilkolászás előtt vagy után.
Ami Luka Bojovićot illeti: őt és néhány társát 2012. február 9-én tartóztatták le Spanyolországban kábítószer- és fegyvercsempészet meg 20-nál is több gyilkosság elkövetésének a vádjával. A hír azzal a reménnyel kecsegtette Brankicát, hogy végre visszakapja a régi életét. De nem kapta vissza a szabadságát, ma is állandó védelem alatt áll. Hogyan is kaphatta volna vissza? A szurkolóknak nevezett horda ma is ,,él és virul’’. Éppen nemrégiben, november 2-án gyújtogattak a Crvena zvezda—Partizan mérkőzésen Belgrádban, a Marakanán.