— Felnőttkoromban nagyon sokat figyeltem a fákat, növényeket, és rájöttem, beteg tőről sosem sarjadhat egészséges csemete, hát miért lenne ez alól az ember kivétel? — teszi fel inkább önmagának a kérdést. — Városi gyerek vagyok. Anyám végzettsége szerint óvónő volt, de sosem dolgozott óvodában, mert rájött, hogy idegesítik az apró gyerekek. De minden mást dolgozott. Az apámnak szakmája volt, ő keveset volt otthon, mert délutánonként mindig maszekolt. Normális anyagi körülmények között éltünk egészen addig, amíg az apám inni nem kezdett. Ezért történt, hogy anyám jobban el volt foglalva apa átnevelésével, mint velem. Mint a vadvirág az út szélén, én valahogy úgy nőttem. Nem nagyon kérték tőlem számon, merre tekergek, az volt a fontos, hogy az esti harangszókor otthon legyek. Nekem a kislányok társasága unalmas volt, jobban vonzott a fiúk örökös rohanása, titkos beszélgetéseik. Talán még iskolás sem voltam, amikor az anyám egy lakodalomra vett nekem egy pántos lakkcipőt, de én még a lagzi előtt késsel levágtam a pántokat — úgy kevésbé hasonlított lánycipőre.

Iskolába indultam, amikor a szüleim elváltak, de még vége sem lett az első iskolaévnek, amikor kibékültek. És a békülés „tiszteletére” a gólya hozott nekem egy hugit. A szüleim el voltak tőle ragadtatva. Engem még a közelébe sem engedtek, attól féltek, hogy bepiszkítom. Őszintén szólva nem is nagyon igyekeztem törődni vele, mert mindig nyafogott. Iskolába rendesen jártam, a leckét megcsináltam, de utána továbbra is az utcákon csatangoltam. Nyolcadik osztályba jártam, amikor teherbe estem. Eleinte nem tudtam, mi történik velem, és mire az anyám felfigyelt rám, a terhesség megszakítása már lehetetlen volt. Szültem egy egészséges kisfiút, akinek az apja az egyik középiskolás szomszéd fiú volt. Ő érettségizett, és a szülei rákényszerítették, hogy vegyen feleségül. Amíg be nem töltöttem a tizennyolcadik évemet, csak együtt éltünk, utána házasodtunk össze. De úgy éltünk egymás mellett, mint a testvérek, a fiunk igazából a játékszerünk volt. A férjem dolgozott, én anyósomnak segítettem otthon, anyámékkal nem voltunk valami bensőséges viszonyban. Betöltöttem a huszadik évemet, amikor a férjem azt mondta, szerelmes egy kolléganőjébe. Elváltunk, ő megnősült. Én anyósoméknál maradtam a fiammal, de nem sokáig. A volt férjem jelentkezett, és a szociális központ közvetítésével követelte a fiát. Még mielőtt megszületett a hivatalos döntés az elhelyezéséről, anyósomék elvittek egy bánáti faluba, ahol már várt rám a jövendőbeli férjem, akivel anyósomék megbeszélték a házasságot. A legény szeretett inni, de nem volt veszélyes. Én a jövendő házasságért annyi pénzt kaptam a legény családjától, hogy itthon vettem egy kis tanyát másfél hold földdel. Nem esküdtünk meg, öt évig éltünk együtt, amikor váratlanul meghalt.

A halála után hazajöttem a tanyámra, és tagja lettem egy civil szervezetnek. Nagyon sokat és szívvel-lélekkel dolgoztam. Annyira, hogy a környezet is felfigyelt rám. Egy három hónapos kiképzésben is részesültem, és már tudatosan vettem részt a humanitárius akciókban. Itt jöttem össze egy marokkói aktivistával, akitől született egy fiam. Életem legszebb időszaka volt az a hét év, amelyet együtt töltöttünk. Akkor a családja hazahívta, az anyja ugyanis meghalt. És többé nem jött vissza. Hivatalosan is kerestettem, de nyoma veszett. Szinte biztos vagyok benne, hogy már nem él, egyébként jelentkezne. Nagyon szerette a fiát.

Mi itt maradtunk ketten a fiammal. Sok idő eltelt, én továbbra is dolgozom, három év múlva állítólag nyugdíjat is kaphatok. Megöregedtem, közben a fiam az idén beiratkozott a közgazdasági egyetemre. Remélem, lesz bennem annyi erő, hogy pénzeljem a tanulmányait. Nagyon jó gyerek, de az utóbbi időben gyakran felkeresik az első férjem szülei. Nem tudom, mit akarnak tőle, mert velem nem akarnak tárgyalni. A fiam azt mondja, vele nagyon normálisak, sőt, összehozták a bátyjával, aki már nős, és van két kislánya. Eleinte majdnem elhittem, hogy jóindulatból barátkoznak a fiammal. De kiderült, hogy a húgom igényt tart arra a tanyára, amelyet én a nászajándékba kapott pénzen vettem, míg Bánátban éltem. Odaszóltam nekik, hogy hagyják abba a mesterkedést, hiszen rólam már kicsi koromban levettek hét bőrt. Ideje, hogy végre békén hagyjanak. Annyi emberség talán van bennük, hogy békén hagyják a fiamat, aki az égvilágon semmit sem tett az ő kárukra. Egyetlen vétke, hogy az én fiam, én pedig rossz tőről származom. De remélem, hogy őt sikerül megmentenem.