Lékhorgászat helyett lélekhorgászatot olvastam, de ismét bebizonyosodott, hogy nincsenek véletlenek. Cirok Szabó István versei elmerülnek az ember lelkében, és egy nem mindennapi utazás kezdődik.

Az 1995-ben született, szabadkai, de Budapesten élő fiú verseit olvasgatva sokan vártuk már azt a pillanatot, hogy egy kötetbe gyűjtve mélyülhessünk el a versvilágában. A 90. Ünnepi Könyvhétre a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában megjelent kötet szerkesztője Berényi Emőke, aki a szerzővel közösen három ciklusba csoportosította a kötet versanyagát.

A lírai én természet iránti szeretete mindhárom ciklusból érezhető, hiszen a szövegekben erdő, folyó, befagyott tó, tenger jelenik meg helyszínként, ahol molylepkék, halak, denevérek, nyulak, rókák, madarak és szarvasfélék élnek, de nem mindig biztonságos az otthonuk, hiszen az emberben tomboló vadászösztön miatt gyakran veszély leselkedik rájuk. Pedig milyen szépen díszítené a vadászházat a kitömött állatok sokasága… Kérdés, hogy honnan merítünk, ha elfogy az élővilág, ha nem lesz mit kifeszíteni, kitömni, megenni, eladni. A lírai én nem a pusztító lény kategóriájába tartozik, hiszen még egy nyúlba sem tud tűt döfni, hogy beadja a védőoltást. Már-már ő maga is szeretne az állatok közé tartozni, agancsot növeszteni, elvegyülni közöttük. A természet és az ember összekapcsolódását leginkább az Erdő című vers írja körül, melyben szinte eggyé válunk a tájjal, és hagyjuk, hogy az ereinket felváltsák a gyökerek.

A kötetet Nagy Kornélia tervezőgrafikus alkotásai gazdagítják, és kifinomult érzékiséggel egészítik ki a verseket. Hűen tükrözik és megragadják az elvágyódást, a természet életképeit. A szövegekben kiemelten fontos szerepet tölt be a víz: a fürdőkádba engedett nyugtató hatású, a folyóból tengerbe torkolló, valamint maga a tenger, mely kíváncsiságot ébreszt az egyénben, a tenger az, amiről mások áradoznak. Úszni, evezni, valamilyen formában haladni kell a vízben, tartani valami felé, amikor aludni is olyan nehéz, hogy elfárad benne a test. A diófa árnyékának ismerős sötétje sem tud álmot és nyugalmat csempészni az éjszakába. Anyának és apának egyaránt a lába fáj, elveszíti az egyensúlyát.

A hiányt és a másik létezését több alkalommal hangok, készülékek jelölik, a mobiltelefon, mely reménytelenül végigcsörög, a kapucsengő, mely a szeretett ember távozását vagy érkezését jelzi.

Cirok Szabó István megérkezett, és nem jött üres kézzel.
 

Tavaszi vetés