A Tijana Jurić Alapítvány elnöke, Igor Jurić (a meggyilkolt Tijana Jurić édesapja) 2017. május elején már kezdeményezte a büntető törvénykönyv módosítását, viszont a képviselőház nem tűzte napirendjére a javaslatot. Ezután novemberben 160 000 aláírást gyűjtöttek össze Szerbia-szerte a kezdeményezés nyomatékosítására, majd plakátokkal árasztották el az országot. Több mint egyéves hallgatás után tavaly, az év utolsó napján, az igazságügyi minisztérium megalakította azt a munkacsoportot, amely előkészíti a törvénymódosítást. A javaslat szövegét a hónap végére ígérik. Arról, hogy milyen szempontokat kell figyelembe venniük a törvényalkotóknak, Molnár Ferencet, a Szabadkai Felsőbíróság elnökét kérdeztem.

— Az ilyen dolgok mindenképp az úgynevezett vérlázító kategóriába kerülnek. Senkit nem hagyhat hidegen, ha kiskorú gyermek áldozatául esik vagy emberölésnek — merthogy ez a hivatalos elnevezése —, vagy nemi erőszaknak, vagy hivatalos helyzet visszaélésével lefolytatott nemi közösülés bűncselekményének, vagy családon belüli erőszak bűncselekményének. A mi igazságügyi kerületünk ezeket illetően az egyik legelhivatottabb Szerbiában, hiszen nálunk történt meg a Tijana Jurić-ügy, de említhetném például az 1985. évi magyarkanizsai esetet, amikor a harmincegy éves Égető László különös kegyetlenséggel gyilkolta meg kilencéves áldozatát. Ide sorolható Milica Barašin megölése, sőt, a vérfürdő áldozatául esett Szalma család is: ott két kisgyerek vesztette életét szörnyű módon. Ezekből a bűncselekményekből eddig sajnos csak a Tijana Jurić-ügy zárult le, 40 éves büntetésre ítélték el a bűnelkövető D. Đ.-t (a törvény szerint én csak így nevezhetem meg, anonimizálva, mivel a bűnelkövetőnek is vannak emberi jogai). Ez a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatának az egyik következménye, és annak a bíróságnak a gyakorlata Szerbia hatályos alkotmánya szerint nálunk jogforrás, ezért tiszteletben kell tartani. A jognak mentesülnie kell az indulatoktól, a bírónak indulatok és mindenféle előítélet nélkül kell döntenie, ami bizonyos tárgyakban nem könnyű, higgye el.

* Milyen büntetőjogi előzményre épít Szerbia?

— Életfogytig tartó szabadságvesztés a szerbiai jogrendben eleddig nem volt. Nem volt még az egykori JSZSZK-ban sem, a JSZSZK büntetőjoga ismerte a halálbüntetést, és alkalmazta is. Az előbb említett Égető László által elkövetett bűncselekmény büntetőszankciója is halálbüntetés volt, melyet végrehajtottak. Ez volt egyébként az utolsó előtti halálbüntetés a JSZSZK területén, és Szabadkán mondták ki. A halálbüntetés után a valamikori jugoszláv büntetőjog következő legsúlyosabb büntetése a 20 évig terjedő börtönbüntetés volt — e között a kettő között nem volt semmi. Az akkori kriminálpolitika abból indult ki, hogy ha valakit nem lehet átnevelni, akkor elimináljuk a társadalomból, azaz halálbüntetést alkalmazunk vele mint bűnelkövetővel szemben. Ha ez nem indokolt, az elkövetőt át lehet nevelni, vagyis határozott ideig tartó börtönbüntetésre ítélik. Ezt a gyakorlatot a valamikori Jugoszlávia utódállamai is nagy részben átvették, kivéve Szlovéniát, ahol létezik életfogytiglani, de nem tényleges, vagyis bizonyos idő után az elítélt kérvényezheti a feltételes szabadlábra bocsátását. Szerbiában a jelenlegi büntető törvénykönyvben a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőivel szemben kimondható legsúlyosabb büntetőszankció a 35 vagy 40 évig terjedő börtönbüntetés.

* Más országokban mi a helyzet?

— Az életfogytiglanit az országok 40 százaléka ismeri, sőt, alkalmazza. Vannak olyan országok, ahol a halálbüntetéssel párhuzamosan, így az USA államai nagy részében vagy a Kínai Népköztársaságban. Nagyon kevés országban van tényleges életfogytiglani szabadságvesztés, ezt el kell mondani a korrektség kedvéért (a magyar szleng ezt tésznek rövidíti, a magyar börtönnyelv pedig fordított nyolcasnak hívja, mely a végtelen jele a matematikában), vagyis bizonyos évek elteltével az elítélt folyamodhat feltételes szabadlábra helyezésért vagy kegyelemért, és általában meg is kapja.

* Mit mérlegelnek ilyenkor?

— A feltételes szabadlábra bocsátást a szerbiai büntetőjog is ismeri. Eszerint ha a börtönbüntetésre ítélt személy letölti a kiszabott idő kétharmadát, és a börtönben leült büntetés-végrehajtás folyamán a magaviselete olyan, amely alapján a bíróság megállapíthatja, hogy nála befejeződött az úgynevezett reszocializáció (újratársadalmasítás) folyamata, méghozzá olyan eredménnyel, hogy joggal el tudjuk várni, hogy ez az ember, ha szabadlábra helyezzük, nem fog bűncselekményt elkövetni a büntetése lefutásának teljes időtartamáig, akkor a megmaradt egyharmadot szabadlábon töltheti. Ez nem jelenti azt, hogy a büntetését eltörlik — ha új bűncselekményt követ el, akkor ezt a megelőlegezett részt is le kell ülnie, meg az új bűncselekményért járó időt is. A társadalom tehát megelőlegezi a bizalmat a bűnelkövetővel szemben. Némely esetekben viszont sajnos előfordul, hogy alaptalanul. A bíróság dönt erről, régebben ez nem így volt, akkor egy állami bizottság hatáskörébe tartozott, ám a 2005. évi reform eredményeként a hatályos büntető törvénykönyv a bíróságok kezébe adta ezt a döntést, hiszen az emberi jogok európai egyezménye ezt preferálja.

* Merthogy?

— Az Európa Tanácshoz Szerbia is csatlakozott, ezzel a tagsággal pedig elfogadtuk a strasbourgi emberi jogi bíróság hatáskörét, hiszen becikkelyeztük az emberi jogok európai egyezményét, ezt a multilaterális szerződést, mellyel az ’50-es évek közepén az akkor kialakuló Európai Közösség tagjai vállalták, hogy betartják a szerződésben rögzített emberi alapjogokat. Ennek a szerződésnek a bírósági védelmére megalapították a strasbourgi emberi jogi bíróságot, melyhez mindnyájan folyamodhatunk, Szerbia állampolgárai is, ha úgy érezzük, sérültek a szerződésben foglalt jogaink, viszont előtte ki kell meríteni a hazai jogrendszer minden jogorvoslatát, beleértve az alkotmánybírósági felülvizsgálatot is. Szerbiát sajnos elég gyakran elmarasztalja ez a bíróság.

* A strasbourgi bíróság irányelveit tehát Szerbiának is be kell tartania…

— Igen, a strasbourgi bíróságnak vannak idevágó döntései, melyeket a törvényhozónak figyelembe kell vennie, különben később ebből gondja lehet Szerbiának, hiszen ha bevezeti a tényleges életfogytiglanit, egyesek úgy találhatják, hogy sérülnek az emberi jogaik. A bíróságnak három döntése van ezzel kapcsolatban: a Kafkaris kontra Ciprus ügyben 2008-ból, a Vinter és társai kontra Egyesült Királyság ügyben 2012-ből, valamint a Magyar László kontra Magyarország ügyben 2014-ből. A bíróság mindhárom esetben úgy határozott, hogy a tész kiszabásával sérültek az emberi jogok. A bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem tartja az egyezménnyel összhangban levőnek a tényleges életfogytig tartó büntetést, merthogy sérülnek a szerződés 3., 4., 7. és 14. cikkelyében foglalt jogok. A 3. tiltja a kínzást és az embertelen, megalázó büntetéseket, az 5. a szabadsághoz és biztonsághoz való jogról szól, a 7. a büntetés kiszabásának törvényes kereteiről, a 14. pedig a hátrányos megkülönböztetés tilalma. Vagyis: akire tényleges életfogytiglanit szabunk ki, az nem folyamodhat elbocsátásért, bezárul az élete, nincs effektív jogi eszköz a kezében, a bíróság viszont úgy tartja, hogy az embereknek tudniuk kell, hogy amikor büntetést kapnak, milyen időkeretben fogják ezt a büntetést letölteni. Az Európa Tanácsnak van egy ajánlása a tagállamok számára — és ugye Szerbia az Európa Tanács tagja —, hogy az ilyen esetekben is ildomos alkalmazni a feltételes szabadlábra való bocsátás lehetőségét. Hogy mennyi idő után, azt az államok maguk döntik el. Többféle megoldás létezik, van, ahol már 15 év után kérhetik, mint például Dániában, máshol 20-30 év után. A Magyar László-ügyet követően a magyarországi gyakorlat úgy alakul, hogy tész esetében 40 év után hivatalból kell kegyelmi eljárást indítani, kegyelmet pedig a mindenkori magyar köztársasági elnök adhat. Vagyis beleépítettek egy ilyen mechanizmust a strasbourgi döntést követően, viszont a Magyar László-ügy után a T. P. és T. Á. kontra Magyarország esetben is úgy találta Strasbourg, hogy a tész nem mérsékelhetőnek minősül, és mint ilyen nem elfogadható, Magyarországot ismét elmarasztalták, és kimondták, hogy valójában nem tett semmi lényegeset a Magyar László-ügy után. Valamilyen mechanizmus beépítéséről tehát gondoskodnia kell Szerbiának, erre utal Nela Kuburović igazságügyi miniszter minapi nyilatkozata is, mely szerint tanulmányozzák az Európa Tanács idevágó ajánlását, illetve valószínűleg ezeket az ítéleteket is.