home 2024. április 27., Zita napja
Online előfizetés
Bármikor ismét megtenné
Perisity Irma
2016.04.03.
LXXI. évf. 13. szám
Bármikor ismét megtenné

Hívhatjuk kötelességtudatnak, felelősségnek vagy szeretetnek azt az érzést, amely miatt gyakran feladjuk álmainkat. Igaz, erre nem mindenki képes. Van, aki azért, mert önző, más pedig az attól való félelme miatt, hogy nem tud megbirkózni a vállalt feladattal. A hatvan körüli beszélgetőtárs azt mondja, ha most állna be a sorsfordító esemény az életében, ismét gondolkodás nélkül vállalná mindazt, amit — úgy érzi — az elmúlt évek során sikerrel elvégzett.

— Már régen lemondtam róla, hogy elemezzem az életemet — kezdi rövid gondolkodás után az ápolt külsejű, szerényen öltözött idősebb hölgy. — Ez a beszélgetés is inkább emlékidézés-szerűség lesz számomra, és csak arra jó, hogy az olvasók közül esetleg valaki felbátorodik, és magára vállal egy olyan feladatot, amely első látásra felülmúlja teherbírását. Állítom, hogy nem vagyok sem szent, sem önzetlen, egyszerűen csak a lelkiismeretem szerint cselekedtem, amikor választanom kellett. Csak jóval később derült ki, hogy bizony sok mindent alá kellett rendelnem ennek a döntésnek, de soha, egyetlen percre sem bántam meg.

Értelmiségi származású család fiatalabb lánya vagyok. A hat évvel idősebb nővérem gyermekkorában sokat betegeskedett, és talán ezért is lett elkényeztetve. Azt hiszem — igaz, ezt a szüleim sosem mondták ki —, én csak azért jöttem a világra, mert apám fiút szeretett volna, az első gyerek pedig nemhogy nem lett fiú, de lányként is egy igazi nebáncsvirág volt. Mivel azonban másodjára sem született fiú utód, az apám nyíltan ki is mondta, hogy nem szeret. Igaz, eléggé önfejű, akaratos gyerek voltam, de ezen nem kell csodálkozni, hiszen az elkényeztetett, sokat betegeskedő nővérem mellett nekem mindenért meg kellett harcolnom. Apám, ha mérges volt rám, gyakran azt mondta: én biztosan még anyám pocakjában csíptem le szándékosan a „fütyülőmet”, csak azért, hogy őt bosszantsam.

A középiskola befejezése után a nővérem hamar férjhez ment, két gyereket szült, és az anya—feleség szerep mellett egy civil szervezetben jótékonykodott. És ezt valóban remekül csinálta. Az egyesület fő tevékenysége a beteg gyerekek támogatása és edukálása volt. Egy járvány idején a nővérem elkapta a gyerekektől a himlőt, és mivel gyermekkorában nem esett túl rajta, néhány hét alatt belehalt a szövődményekbe. A férje nem tudta elviselni, hogy egyedül maradt a két gyerekkel, ezért a nővérem halála után néhány hónappal külföldön vállalt munkát. A szerződése fél évre szólt, és arra az időre a gyerekeket anyára bízta. Alig egy hónap múlva munka közben rázuhant egy villanypózna, és a helyszínen meghalt.

A gyerekek iskoláskorúak lettek, a szüleim pedig néhány hónap különbséggel meghaltak. Én akkor az óvóképző főiskola másodéves hallgatója voltam, és már harmadik éve udvarolt nekem egy fiú, akivel alig vártuk, hogy diplomázzak, és végre összeházasodjunk. Viszont amikor eltemettük apát, összeomlottam. Egyrészt nem volt, aki a tanulmányaimat finanszírozta volna, munkahelyem sosem volt, és itt volt a két — egy kilenc- és egy tizenegy éves — gyerek is, akiről gondoskodni kellett. Alig tértem magamhoz apa temetése után, amikor is beidéztek a szociális gondozóba, hogy rendezzük a gyerekek sorsát. Egy percig sem gondolkodtam: mondtam, hogy családi elhelyezésről, esetleg otthonról szó sem lehet, én vagyok a nagynénjük, vállalom a felnevelésüket. A sógorom szülei viszont ezt nem így akarták, ők a családi elhelyezést javasolták, talán azért, mert alig volt az unokáikkal kapcsolatuk. Igen ám, de nálunk nem elég a jóakarat, és az sem számított, hogy a fiúk sem akartak elszakadni tőlem. A nevelőszülői jogot nem kaphattam meg, mert nem voltam munkaviszonyban, és nem tudtam gondoskodni a család létszükségleteiről sem. És ahelyett, hogy nekem ítélték volna azt a támogatást, amelyet a befogadó családok kapnak, egyszerűen kiradíroztak a jegyzékről. Időpontot is kaptam, amikor át kellett volna adnom a gyerekeket, de annyira sírtak, könyörögtek, hogy ne adjam őket oda idegeneknek, hogy meghoztam a döntést: amíg el nem intézem a formaságokat az örökbefogadásukkal kapcsolatban, eltűnök velük.

Mintegy másfél évre volt szükség, hogy apám egyik ügyvéd barátja mindent elintézzen, és végre megkapjam a jogot, hogy felneveljem a fiúkat. Közben takarítónőként kezdtem el dolgozni, majd pénztárosi állást kaptam egy boltban. Örök loholás lett az életem, de a fiúk remek legénykék voltak. Igaz, ami engem illet, a sokéves szerelemből nem lett házasság, illetve belőlem anya és feleség, de úgy érzem, a nővérem odafenn meg van elégedve velem, és nagyon örül, hogy a fiainak már egyetemi oklevelük van. Most azon mesterkednek, hogy összehozzanak egy idős ismerősükkel. Azt mondják, itt az ideje, hogy velem is törődjön valaki. Persze, mindezzel csak heccelnek, de jólesik, hogy gondolnak rám. Nem mintha különösebb szükségét érezném annak, hogy legyen egy párom. Számomra ők voltak az élet értelme, hát maradjon is így.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..