Szemet gyönyörködtető természeti látvány Bern környékén: a Trümmelbach-vízesés csaknem 200 méter magasból zúdul alá. - Erdélyi József felvétele

Mi jut először is az eszünkbe, amikor Svájc nevét halljuk? A ,,béke szigete” elnevezés. Ez a leggyakoribb jellemzés erről a nem túl nagy alpesi országról (területe alig 41 288 négyzetkilométer). Merthogy valóban az. Svájc nem tagja sem a NATO-nak, sem az Európai Uniónak, s alig néhány éve tagosodott be az ENSZ-be! Mindez különösebben nem zavarja a svájciakat, senkivel sincsenek szorosabb gazdasági kapcsolatban (kivételt képez a pöttömnyi Liechtenstein, amellyel vámuniót képeznek), de nem is utasítanak el senkit sem, ha kereskedni akar velük. Azt pedig főleg nem, ha az ember a pénzét viszi hozzájuk! Így azután a ,,bankok országá”-nak is nevezik ezt az országot. Erre a legjobb példa Zürich, ahol vannak olyan utcák, amelyekben egy-két étterem kivételével csak pénzintézetet találunk!
A magyarok nyilaitól ments meg, Uram!...
Ha Ausztria felől autópályán közelítjük meg az országot, a határon mindenképpen meg kell állnunk: ellenőrzik a kocsi biztosítását, be kell fizetni az útadót, és utána mehetünk tovább. Az első látnivaló kétségkívül St. Gallen városa. Nemcsak azért, mert itt épült az ország legszebb kéttornyú barokk temploma, hanem mert itt található az egyik legértékesebb apátsági könyvtár (Stiftsbibliothek) is az egész Alpok vonulatában. Ennek a könyvtárnak a rokokó pompájú, freskódíszes nagytermében mintegy 130 ezer felbecsülhetetlen értékű könyvet találunk. Az egyik vitrinben magyar vonatkozású írást is őriznek, méghozzá olyat, amely a pogány magyarok szokásairól, magatartásáról tudósítja az utókort. Ismeretes, hogy a XI. század tájékán a templomokban a litánia fohászai között szerepelt az a mondat is, hogy: De saggitis Hungarorum libera nos, Domine! Azaz: A magyarok nyilaitól ments meg, Uram minket! Külön kérésre az előzékeny könyvtárosok meg is mutatják ezt a számunkra páratlan értéket jelentő könyvet. De itt őrzik a Miatyánk első német nyelvű szövegét, csakúgy, mint a német irodalom egyik gyöngyszemét, a középkori Nibelungenliedet.
Ha újabb csodát akarunk látni, akkor autózunk még vagy két-három órát, és elérjük Schaffhausen városát. A német határ mentén lévő kisváros elsősorban az óragyártásáról híres (ma is rangja van a város nevét viselő márkának), valamint a rajnai vízesésről. A hatalmas folyó ugyanis itt csaknem 120 méter széles, s az óriási víztömeg 21 méter magasságból zúdul alá, a becslések szerint 1080 köbméter, azaz több millió liter másodpercenként! E paraméterekkel a rajnai vízesés a legnagyobb Európában. A svájciak természetesen kihasználják ezeket az adottságokat, és jól ,,eladják” a természeti látványosságot. Csak belépőjeggyel lehet megközelíteni a vízi csodát, bérelni lehet (ajánlatos) esőköpenyt, aztán egy kis hajó átviszi az embert egy 20 méter magas szirtre, ahonnan pompás kilátás nyílik a vízesésre és a környékére egyaránt. Megéri.
Nagy, de nem világváros
Zürich. A legnagyobb és legismertebb svájci város. Hogy miért nem főváros? Ezen a svájciak nem gondolkodnak, nekik jó az, ami van. A jóval kisebb Bern. Persze, méreteit tekintve Zürich sem egy világváros. Alig 350 ezer lakosával középnagyságú európai településnek számít. Ami azonban mégis naggyá teszi, az a hihetetlenül logikusan kiépített infrastruktúra, a minden zsebkendőnyi terület kihasználtsága, azonkívül hogy nem akar mindenki mindenáron autóval a központba behajtani, valamint a műemlékek gondozása. Meg az egymással való törődés. Beleértve a vendégeket is. Ha nem találsz valamit a városban -- elvezetnek. Ha nem találsz valamit az áruház polcain -- megkeresik neked. És mosolyognak...
Zürich egyébként történelmileg is igen dinamikus városnak számít. Elegendő, ha ezúttal csak azt említjük meg, hogy a reformáció egyik legjelentősebb ,,fészke” a 16. században itt volt, és a Heinrich Bullinger reformátor által vezetett vallási mozgalom a zürichi Grossmünster katedrálisból indult. Ezt a szakrális helyet mindenképpen meg kell néznünk, ha a városban járunk, utána pedig át illik gyalogolnunk a Limmat folyón a Fraumünster kolostorig és templomig, melyeket 853-ban alapított Lajos német király. Az utóbbit román stílusú karzat és az ország legnagyobb orgonája ékesíti. Ha bírjuk szusszal, akkor érdemes sétálnunk a folyó partján, ahol a kicsiny presszók előtt lévő székek kivétel nélkül a Limmat felé vannak fordítva, a kávézó urak/hölgyek onnan integetnek a tovasikló sétahajók utasainak! Megnézzük a Svájci Nemzeti Múzeumot is, melynek mintegy 100 ezer különféle, zömmel tájjellegű néprajzi kiállítási tárgya van. A vasútállomás környéke nem nyújt semmilyen látványosságot, ha azonban az ember ,,legyalogol” a föld alá, akkor ott igazi világváros tárul elé: mozik, színházak, éttermek, pénzváltók, csillogó üzletek (ezekbe nem ajánlatos a közép-európai pénztárcával érkezőnek belépnie), s ide érkeznek (a 4533 kilométeres vasúthálózatról) a híres-neves svájci gyorsvonatok. Percnyi pontossággal. Ha késik a vonat, visszatérítik a menetjegy bizonyos részét, idő- és kilométer-arányosan.
Nagy élmény az alföldi ember számára az is, ha felül valamelyik sétahajóra, és az a Limmat folyóról kiviszi a Zürichi-tóra. Szép időben kilométerekre ellátni, mert ilyenkor tűnnek fel a környező havas csúcsok, meg a part menti apró falvacskák is.
A főváros, az mégiscsak főváros
Bern. Az ország fővárosa. Sorrendben a negyedik nagyváros, alig 122 ezer lakossal. Belvárosát 1983-ban az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította. Nem véletlenül. A rövidke főutcáján szökőkutak és köztéri szobrok garmadája (az Igazságosság, az Erény, az Emberevő óriás, a Legyőzött farkas stb.) fogadja az odalátogatót, az utca felénél van a híres/díszes csillagászati óratorony, melyet 1533-ban készítettek. Kissé távolabb a várostorony, amely korában a gabonapiacról idezsuppolt tolvajok, zsebesek számára jelentett biztos ,,menedék”-et, azaz fogdaként szolgált. Az egész várost az Aare folyó öleli körül, mintegy védve a hívatlan betolakodóktól. Régen így is volt, ma már örülnek a berniek, ha minél többen látogatják őket.
Luzern. Hatalmas, esetenként 3 ezernél is magasabb hegyek veszik körül a kis várost a Luzern-tó partján. Fő látványossága az 1300-ban épült Kápolna-híd, amelynek nyitott, úgynevezett fedélszékén 147 kép látható. Ezek a város védőszentjeinek és történelmi személyiségeinek az életét jelenítik meg, hihetetlen szuggesztivitással és lebilincselő élményanyaggal. Persze, itt is, mint mindenütt Svájcban, a világhíres épületek, történelmi létesítmények környékén, rengeteg a japán turista. Mozdulni alig lehet tőlük, mindent filmeznek, fényképeznek, közben pedig útikönyveiket olvassák, gyakran egymásnak is. Ha kisüt a nap, felnyitják színes ernyőiket, ha néhány csepp eső esik -- márpedig erre az ilyen jelenség igen gyakori --, újfent kinyitják a japánmintás ernyőiket...
Három ország határán
Basel. Az országnak 7,5 millió lakosa van, de itt nem a nagyvárosokban él a többség, hanem a kisebb településeken, illetve a nagyobb városok vonzáskörzetében. Ezért nem szennyezett a levegőjük sem. Ez a helyzet Basellel, az ország második legnagyobb városával is. Lakosainak száma 170 ezer, de egyetlenegy tízemeletes lakóházat sem látni a városban, meg felhőkarcolót sem. Mégis mindennek megvan a maga helye. Itt is bankok, biztosítótársaságok, állami hivatalok vannak, szépen egymás mellett, de a szomszédságukban a téren ott van a gyümölcs- és zöldségpiac, a sajtot kínáló pultok garmadája, a virsli- és kolbászsütő, a palacsintaárus, picit odébb pedig a fagylaltos. åk nem félnek, hogy az utcai árus ,,állott” fagyit kínál, és valaki a kórházba kerül...
Az első látnivaló éppen e zsibongáshoz kötődik: a Marktplatz (piactér) szomszédságában van a burundi gótikus stílusban, az 1500-as évek elején épült városháza. Vöröstéglás, freskódíszes belső udvara a kantonok címereivel van díszítve, de szakrális jellegű képeket is láthatunk a freskókon. Napjainkban itt ülésezik a helyi önkormányzat és a kanton tanácsa.
Basel az egyik ,,legérdekesebb” svájci város. Hogy miért? Kevés olyan település mondhatja el magáról, hogy a villamosai, trolibuszai, autóbuszai három ország határát érintik! Tudniillik Basel olyannyira beékelődött Németország és Franciaország közé, hogy tovább már nem tud terjeszkedni, így a tömegközlekedés is ebben a szűk térségben zajlik. Arról nem is beszélve, hogy a város repülőtere francia területen fekszik... Még sincs belőle semmi bonyodalom, az élet mindent megold, csak egy kis jóakarat kell hozzá. Tudniillik soha nem kaptunk hírt arról, hogy a helvéteknek területi vitáik lettek volna bármelyik szomszédjukkal.
A várost kettészeli a Rajna. A folyó egyébként 375 kilométer hosszan kanyarog a svájci hegyek között, míg el nem hagyja az országot. Itt már csendes, békés, nyugodt. Valahogy úgy fest, mint a Duna Újvidéknél vagy a Tisza Szegednél. Hatalmas teherhajók közlekednek rajta, mintegy demonstrálva ezzel, hogy a svájciak nagyon jól tudják: a vízi szállítás a legolcsóbb formája az árumozgatásnak.
Basel legnagyobb templomának, a Münsternek, magyar ,,vonatkozása” is van. A Karoling-korabeli székesegyházat a magyarok rombolták le 917-ben! Ekkor ölték meg Rudolf püspököt is, akinek a szarkofágját a Münster altemplomában láthatjuk. Lám, egykoron milyen messzire elkalandoztunk, így nem csoda, hogy a St. Gallen-i apátsági könyvtárban lévő könyvben találjuk a Magyarok nyilaitól ments meg, Uram minket! című liturgikus szöveget.
De mi most nem ezzel kívánunk/kívántunk foglalkozni. Ellenkezőleg. E rövid útirajzban olyan keresztmetszetét szerettük volna adni a mai Svájcnak -- a teljesség igénye nélkül --, amelyet saját szemünkkel láttunk, megtapasztaltunk. Azonkívül szerettünk volna néhány élménygazdag percet szerezni a Kedves Olvasónak.
Tell Vilmos legendája
Voltaképpen Friedrich Schiller Tell Vilmos című drámája által ismerte meg a világ a svájci hős szabadságharcost, Rossini operája pedig zenei hangulatképet is festett róla. De ki is volt ez a Tell Vilmos (Wilhelm Tell), és mi a történet alapja? A legendák szerint a 14. században élt parasztvezér, akinek a népnyúzó germán helytartók rengeteg fájdalmat okoztak azzal, hogy népes családjától, rokonságától adó fejében elvették a házukat, a feleségeket megerőszakolták, zsarnokoskodtak. Egyik alkalommal Altdorf főterén egy Gessler nevű helytartó a kalapját helyezte a kövezetre, és a szegény pórnépnek azt kellett megsüvegelnie. Tell Vilmos ezt nem tette meg. A kényúr elfogatja, elővezeti Tell kisfiát, a fejére tesz egy almát, és azt mondja, ha az apja lelövi onnan -- életben marad. Tell Vilmos két nyilat vesz elő arra az esetre, ha nem találná el az almát, és megölné a kisfiát, a másikat Gessler helytartóba ereszti. A lövés sikerül, a kisfiú életben marad, a zsarnok viszont nem állja a szavát, a szabadságharcost bilincsbe vereti és a közeli börtönbe szállíttatja. Útközben azonban Tell Vilmosnak sikerül kiszabadulnia, visszatér, és a másik nyíllal megöli Gesslert!... Innen a csodaíjász legendája.