Feljegyzések nem létező polgárságunk történetéből

1926. június 23-án jelent meg a Bácsmegyei Naplóban Kosztolányi Dezső Kísértet című írása. Nem szól semmi különösről. Jelzi a szegénységet, jelzi a nyomort, finom, felülről érintő, de nem sikáló, nem vérig menő mondatokkal. Nem forradalmár, nem tesz úgy, mintha az lenne.

Néha olyan jó volna vad forradalmárnak lenni, küzdeni a világszabadságért, világbékéért, lehetőleg erőszakosan, a diákok kizsákmányolása ellen, a gyermekéhínség ellen, részt venni a Dakarralin vagy a Camaltrofin. Vájkot verni a csatorna partján és hozzá bambuszt gyújtani, a szúnyogok ellen.

Arról soha nem volt szó, hogy a kommunisták ellen is jó volna forradalmárnak lenni, a forradalom megzabálja a saját gyermekeit ugyanis egészen mást jelent. Nem árulták el, hogy mit is jelent. De június végétől, amikor is elkezdődött a vakáció, már nem is volt jelentősége. Nem számított. Annak azért örültünk, hogy nem volt kötelező részt venni a földerítőkkel kirándulásokon, táborokon, véradókat verssel köszönteni, honvédelemből a csonttörés rögzítésével versenyre menni. Hogy nem volt kötelező az, ami amúgy önkéntesen kötelező szokott lenni iskolaévben.

1926. június 26-án jelent meg a Bácsmegyei Naplóban ez a Kísértet című írás, proletárokról szóló szöveg. Érinti a proletárság fogalmát, mondjuk úgy.

Nekünk erről, 1981. június 23-án, amikor befejeztük az általános iskola VII. osztályát, fogalmunk sem volt. Abban sem vagyok biztos, hogy azt tudtuk: Kosztolányi Dezső itt született, ahol mi. A Bácsmegyei Naplóról pedig végképp nem volt fogalmunk. Az, hogy létezett magyar nyelvű sajtó a felszabadulás előtt, nem volt mondatként megfogalmazva.

Na, mi van? Tán elsőáldozó voltál?! Azért a frizura? Na, fussad csak körül háromszor az iskolát! Ilyesmi megtörtént. Voltak tanárok, osztályfőnökök, akik ezt tették. Beleverték a gyerekbe a csúfot, mert elsőáldozó volt. Ez például meg volt mondatként fogalmazva. A tanárok de-cember 24-én és 25-én úgy tettek, mintha náluk nem lett volna karácsony. Ez nem volt mondatként megfogalmazva, de azért tudtuk, hogy így van.

Innen kellene belemerülni a kezdődő nyárba, a meztelen gyerekkaron végigcsorgó barack édes levének emlékébe, Anyánk hűvös tenyerébe, a vizes-cukros kenyér ropogására, a darazsak támadó kedvére gondolni.

Kit érdekel, hogy ki volt és mit csinált, írt és gondolt 55 évvel korábban Kosztolányi Dezső a Bácsmegyei Naplóban?

Igazán váratlan ez így.

Mint egy pofon, úgy csattan a vakáció első napján az arcomon, mintha mégsem lenne minden jegyem 5-ös a bizonyítványban: 55 évvel korábban?!

Csak ennyivel?

Ha a jelenből lépek hátra ennyi évet, az része valaminek. Nem mondanám, hogy része az egésznek, de van róla fogalmunk. Akkoriban — mondjuk így — indult útjára Nagyanyáink kedvence, a Szabó család a Kossuth rádióban. Megalakult a Beatles és meghalt Raymond Chandler. Puskás Öcsi a Realhoz került. Ez utóbbiról fogalmam sem lett volna, ha a nagyapám nem mondja el sokszor. Az előbbiekről a legjobb barátnőm nővére világosított fel, tőle egyébként is sokat tanultunk, úszó volt, és a Znanje imanje közkedvelt műsorvezetője, orvostanhallgató, ma Kanadában él.

De arról, hogy Bácsmegyei Napló és Kosztolányi Dezső, nem esett szó.

Megjelenik mindennap délután 5 órakor. 2 fillér. Vasárnap 4 fillér.

Ahhoz a naphoz, amelyben most időzünk, 1981. június 23-hoz képest 55 évvel korábban, tehát 1926-ban magát politikai napilapként definiáló sajtóorgánum 6. oldalán a Kosztolányi-szöveg mellett, amely a szegénységről, a kiszolgáltatottságról, a boldogtalanságról és a kilátástalanságról szóló finom történet, a következő címekkel jelentek meg cikkek: A magyar ellenzék kivonult a nemzetgyülésről Smith főbiztos érdemeinek méltatásánál; Kém vagy sikkasztó? — Kémkedés címén fogtak el és sikkasztás miatt tartanak fogva egy szuboticai fiatalembert; Szakértekezlet a szabad ég alatt — Gyorgyevics Dragoszláv főispán a Krivaja-folyó szabályozásáért.

1981-ben belopózott a nyár. Örömmel vetettük magunkat a sárga fénybe. Vad álmokat dédelgettünk arról, hogy megváltjuk a világot: forradalmárok leszünk a világszabadságért, a világbékéért, a hidegháború és a gyermekéhezés ellen. Közben barackot ettünk, a sárga lé ragacsosan, édesen folyt végig a karunkon, a darazsak „szimatot fogva” érkeztek meg körénk.

Senkit nem zavart, hogy elloptak egy tekintélyes darabot az időből. Kiloptak egy jókora részt a múltból. Már nem beszéltek erről, még nem beszéltek erről. Akik utólag azt állították, hogy már akkor tudni vélték, hogy háború lesz, utólag sem beszéltek erről. Valamiképpen ez nem volt fontos, mert nem volt hozzáilleszthető ahhoz a kedélyes és otthonos hazugsághoz, amelyre generációk alapozták (jó) életüket.

Így aztán nem csoda, hogy martalékká vált, konc lett az a darab idő, az a huszonöt év. És benne az 1926. június 23-ai nap.