Most halk spanyol zene szól - hallod Amigo? -, újra Barcelona és Mallorca szelleme köszönt, amiről oly sokat, órákat és napokat beszélgettünk és egyfolytában álmodoztunk.

Te vezettél, tanítottál, s én húszas éveim végén követtelek a Plaza Catalunára, végig a La Ramblán, először csak képzeletben, aztán a valóságban, s talán ott értettem és éltem meg a spleent, ezt az életérzést, mely végleg eltéphetetlen kötelékké formált minket - a fiatalt s az időset. Ez most volt, nem is olyan régen.
Egy régi képeslap a sok százból tőled, Párizsból - ó, Párizs! -, itt hever előttem, gyermekkorom képeslapja, amit Szabadkára, az egykori Deák utcába küldtél a nyolcvanas évek derekán, arra a címre, ahol akkor laktunk, ahol hetente megfordultál, s gyermeki lényem csak hallgatta, ahogy beszélgettek, s közben talán észrevétlenül neveltetek.
Aztán múltak az évek, az ólomsúlyú hetek és hónapok, jöttek az élet kihívásai, tehertételei itt is, ott is, sokan kidőltek a sorból, elmenekültek, hátat fordítottak, hazudtak és elárultak, de Te nem maradtál el soha sem. Egy napra sem.
Jó lenne most leülni, újra beszélgetni, mint utoljára, kimenni ebből a világból, a mi világunkba, a messzi Spanyolországba és Párizsba, ó, Kapitányom, érezni azt a különös melegséget, a lélek nyugalmát, mely ilyenkor körbe vett minket, amit sokan különösnek tartottak, megmosolyogtak, s nem értettek meg igazából soha sem.
Tudom, Kapitányom, mert ismertük egymást születésem óta, tudom, hogy a nagy szavakat mindig is túlzónak tartottad, mert ismerted az embereket, s a múltat.
S Ti, feleim, itt a földi létben, látjátok-e Kosztolányi szellemében, hogy miben vagyunk éppen, mert bizony olyan ez, mint a szeretet a mesében: a Gondviselés akarja így. Ünnep van, advent van. A jó, a nagy, az Igaz Emberek mindig ilyenkor, ünnepkor mennek el csendben.