Most megmondom őszintén, hogy már régen foglalkoztat egy furcsa párhuzam és összehasonlítás gondolata. Illetve az, hogy hangosan kimondjam: a szerb nemzetet is utolérte Trianon balsorsa. De valahogy furcsállottam, hogy amíg ők a Karlobag-Virovitica határvonalról beszéltek, addig mi a Trianoni tragédia 80. évfordulójára emlékeztünk, könnyezve. Miután azonban Crna Gora hűtlen távozása kapcsán, nyilvánosan is feljajdult a Szerbiai Szocialista Párt egyik legmagasabb rangú vezetője, úgy érzem, én is kimondhatom hangosan, hogy az Isten vagy a sors nem ver bottal, hogy a végén mindenkit utolér a méltó büntetés vagy jutalom.
A szocialista politikus ugyanis kétségbeesetten figyelmeztetett, hogy Crna Gora távozásával a szerb nép egyharmada már az anyaország határain túlra került! Aztán magamban én is utánaszámoltam, hogy Horvátországban, Boszniában, Szlovéniában, Macedóniában valóban egy-két millió szerb él, akikhez most csatlakozott Crna Gora, ahol a lakosság 30-35 százaléka szerbnek vallja magát. És ide kell még sorolni a kosovói szerbeket, akikért, igaz, folynak még erőtlen tárgyalások. Így lett a Karlobag-Virovitica határból szerb Trianon, azzal a különbséggel, hogy Trianonban a felelőtlen és részeg magyar politikus nemesség mondott le túl könnyen országáról és egyezett bele abba, hogy tízmillió magyar maradjon az anyaországban, 4-5 millió pedig az országhatár túloldalára kerüljön. A szerb nemzet immár valóban tragikus széthullását viszont ők maguk kezdeményezték. Kirobbantották a délszláv testvérháborút, kitűzték a: minden szerb egy államban jelszót, egymás után létesítették a krajinákat és a szerb köztársaságokat - és aztán az lett, illetve az lesz a vége, hogy a szerb nemzet egyharmada az anyaország határain túl fog élni. Útlevéllel utaznak egymáshoz a rokonok, testvérek, jó barátok.
Mi, határon túli magyar kisebbség, tudjuk, mit jelent és milyen fájdalmas ez. És mondjam most azt is, hogy - meg lehet szokni? Nem lehet megszokni, csak beletörődni lehet. Mi, határon túlra szorult kisebbségi magyarok, inkább beletörődtünk, de sajnos meg is szoktuk. Azt, hogy anyaországunk szép lassan megfeledkezett rólunk, itt pedig útravalót és külön vonatokat kínáltak, hogy távozzunk. Viszont abban is reménykedhetünk most, hogy fokozatosan a szerb nemzet is jobban megért bennünket, illetve azt, hogy milyen az, amikor a nemzet egyharmada a határ túloldalán él. Sorstársak leszünk a több évtizeddel ezelőtt Vajdaságba telepített montenegróiakkal. A kishegyesi községben pl. a szerb lesz a nemzeti kisebbség. A magyar-montenegrói, azaz a lovæenaci többséggel szemben.
Egy valamiben azonban biztos vagyok. Abban, hogy a szerb nemzet Trianonja nem tart 80 évig. Rendezni fogják sorsukat, ha másként nem, az Európai Unió szárnyai alatt. Ez lehet a mi reményünk, itteni magyar kisebbségé is. Szerbia és az Európai Unió segítségével, 88 év után talán mi is közelebb kerülhetünk anyaországunkhoz, ha a többszöri kitagadás után még mindig annak nevezhetjük.