Szerbia olyan, mintha egy nagy film forgatásának helyszíne volna. Csak azt nem tudni, hogy hollywoodi vígjátéknak, angol abszurd kabarénak vagy latin szappanoperának a szereplői vagyunk-e.
Ha áttekintjük az elmúlt hét eseményeit, óhatatlanul az érzésünk támad, mintha Szerbia valójában egy nagy filmgyár volna, melyben az ország legnagyobb költségvetésű és legnézettebb filmjei készülnek, ezekben a filmekben pedig mi mindannyian csak statiszták vagyunk azzal a különbséggel, hogy van, akit beavattak a dologba és vagyunk mi, jóval többen, akiket nem.
TAXI ÉS RENDŐRAKADÉMIA. Az Újvidéken lezajlott autós menekülés története leginkább két filmre hasonlított: a Taxi című akció-vígjátékra, melyben gépkocsik száguldoznak, és a nyolcvanas évek egyik sikervígjátékára, a Rendőrakadémiára, melynek főhősei kissé agyalágyult rendőrök. Röviden a következő történt: taxit hívtak egy házhoz, mely körül rendőrök gyülekeztek. Az autóba beugrott egy fiatalember, fegyvert rántott, és arra kényszerítette a sofőrt, hogy vigye őt Zsablyára. A taxis azonban úgy döntött, ő biz jó állampolgára lesz ennek az országnak, és lebuktatja a fegyverest. Amikor észrevette az út mellett posztoló közlekedési rendőröket, áthajtott a piros lámpán, hogy felhívja magára a figyelmet. A rend őrei ezt észre is vették, utánaeredtek, és leállították. Közölték vele, hogy ezért a szabálytalanságért bizony 5000 dinár a büntetés. A sofőr ekkor ki akart szállni, mondván, hogy „megbeszéljék” a dolgot, de a rendőrök közölték vele, hogy igazoltatás közben ez tilos. Ekkor a jegyzőkönyvbe akart megjegyzést írni, de ezt se tették neki lehetővé. Végül elengedték, így hát elfuvarozta utasát oda, ahova kérte, és csak utána ment be a rendőrségre feljelentést tenni.
Csak elképzelni tudjuk, milyen dühös lehetett, amikor a rendőrőrsön végre elmondhatta, mi is történt. Fonák helyzet, hogy miközben az ország vezetősége a bűnözés meg a korrupció ellen harcol, a rendőrség tagjai pedig azért sztrájkolnak, mert kevesen vannak, és nem győzik a munkát, akkor ha végre valaki segíteni próbál nekik, afelett elsiklanak.
Ehhez hasonló nyakatekert ügy volt az is, amikor Belgrádban a családját védő férfi lelőtte a priuszos betörőt. Nem az volt a lényeg, hogy ezáltal megakadályozott egy bűncselekményt, hanem az, hogy a törvény szerint ő is bűncselekményt követett el. Ugyanígy a taxis esetében se számít, hogy jót akart. Áthajtott a piroson, meg kell büntetni. Mert hát ez áll a törvényben. Vagy a forgatókönyvben?
SÜKETTELEFON. A másik emlékezetes esemény pedig leginkább a brit Monty Python társulat egyik jelenetére emlékeztet, amely egy siketek számára felfedezett telefonkészülékről szól. Ez egy, a fejre függeszthető lámpa, mely villogni kezd, ha a telefon cseng. A hallássérült személy a jelenetben felveszi a kagylót, hallózik, de miután nem hall semmit, leteszi a telefont.
Hasonló jelenet zajlott le a szerbiai valóságban is. Az történt ugyanis, hogy a munkaügyi minisztérium meghívót küldött a siketeket és hallássérülteket tömörítő egyesületeknek, mégpedig a jelnyelvről szóló törvénytervezet közvitájára. Eddig ez rendben is volna, de a meghívón azt is feltüntették, hogy kötelező jelezni a részvételi szándékot — telefonon!
Már jó ideje az a gyanúm, hogy a Monty Python-csoport valamelyik tagja lehet a kormány egyik tanácsadója, ez az eset pedig végképp megerősít ebben a sejtésemben. Na de kissé komolyabbra fordítva a szót, ebben az esetben is ugyanolyan otromba nemtörődömségről van szó, mint amilyet számtalan kisebbségi jogsértés esetén is tapasztalunk. A hivatalnok, aki nem jár ugyanabban a cipőben, mint az érintettek, egyáltalán nem érzi át a gondjukat. Vagyis: mivel nem kisebbségi, miért érdekelné őt, hogy magyar nyelven küldjön ki értesítést, no meg a hallása is rendben van, miért ne várná el, hogy telefonon jelentkezzenek az érintettek?
ZÖLD FÉNY. Az uniós integráció körüli történések leginkább egy végtelen latin-amerikai szappanoperára emlékeztetnek. Először megtudtuk, hogy Koszovó Szerbia szíve ugyan, de az ország nélküle is tud élni. Ezután kiderült, hogy Nikolić és Šešelj nem édestestvérek, az anyjuknak ugyanis voltak bizonyos titkos ügyei, és Vučić sem Šešelj törvényes fia, hanem inkább Đinđić rokonságához van köze. Azután arra is fény derült, hogy Dačić nem a Moszkvában élő Mira Marković unokaöccse, az ő nagynénje ugyanis Catherine Ashton, aki jelenleg Brüsszelben él. És mindennek a kavarodásnak az lett a vége, hogy Vincent Degert, az unió belgrádi misszióvezetője, akinek az édesapja egykoron Dinkić apjával barátkozott, és Dinkić-apuka elmondta neki, milyen okos fia van, csak hajlamos a füllentésre, nos, Degert nyilván az újvidéki taxisofőr példáján okulva ezután közölte a belügyi tárcát is irányító Dačićtyal, hogy Szerbia zöld fényt kap az Európai Uniótól. Folytatás a jövő héten következik.
NEM VAGYOK JAMES, NEM VAGYOK BOND. Mindezek után pedig arról értesültünk, hogy a CIA-t egyáltalán nem érdekli Szerbia. Nyilvánosság elé került ugyanis egy térkép, melyen fel van tüntetve, hogy a világ országai közül egyiket-másikat milyen mértékben figyelik, milyen mértékben kémkedik ott az amerikai hírszerző ügynökség valamely tisztje — és e térképen Szerbia fekete foltnak számít. Szakértők szerint ez két dolgot jelent: vagy már mindent tudnak rólunk, amit tudniuk kell, vagy pedig egész egyszerűen olyan mélyre süllyedtünk, hogy még rendes biztonsági kockázatot sem jelentünk a világnak.
Ebből pedig kiderül, hogy hollywoodi szuperprodukción, angol abszurd komédián és latin-amerikai szappanoperán kívül kémfilmet egész biztosan nem forgatnak Szerbiában. Képzeljük csak el: James Bondot lemeszeli a rendőr gyorshajtásért, a vele lévő csinos hölgyet beviszik prostitúcióért, tőle elveszik a fegyvert, majd letartóztatják, esetleg verést is kap egy-két focihuligán-bandától!
De hogy a megaláztatás még nagyobb legyen, a Martinit is keverve, nem pedig rázva szolgálják fel neki.
