Az ostobaság magasiskolája

Az ostobaság magasiskolája

Félszegen foglal helyet, láthatóan zavarban van. A hatalmas termetű, egy kissé elhanyagolt külsejű, ötven év körüli férfi — miközben ide-oda tologatja az asztalon levő hamutartót — arra kér, ha lehet, azonnal kezdjünk el beszélgetni. — Addig, amíg nem gondolja meg magát — fejezem be a mondatát, ő pedig helyeslően bólint.

— Nem tudom, mi van velem, miért vagyok zavarban — mondja, és a zsebéből egyszerre két doboz cigarettát tesz az asztalra. — Megettem már a kenyerem javát, minden helyzetben feltaláltam magam. A családban a négy gyerek közül én vagyok a legfiatalabb, és az egyetlen férfi, akire a már megboldogult apám mindig büszke volt. Ha rágondolok, hálát adok az égnek, hogy már nem él, mert azt hiszem, mégis élete legnagyobb csalódása volnék. Igaz, magamnak is az vagyok... Leginkább azért akartam ezt az interjút, hogy világgá kürtöljem: mi, férfiak — hiába játsszuk az erősebbet, okosabbat — igazából ostobák vagyunk. Legalábbis a magam sorsából erre a következtetésre jutottam, és azt is hozzáteszem azonnal: nem vagyok ezzel egyedül, jó néhány példát fel tudnék hozni a környezetemből.

Szakközépiskolát fejeztem be, de álláshoz jutni nem volt könnyű — mivel akkor kezdődött az ország széthullása. Még nem voltam húszéves, amikor jelentkeztem katonának, és a leszerelésem után megnősültem. Egy jó hírű család szigorúan nevelt lányát vettem el, aki minden tekintetben megfelelt annak a képnek, amelyet legénykoromban a leendő társamról megalkottam. A feleségem már az első házassági évfordulónkon karjában ringatta a lányomat, két év múlva a másikat, és alig egy évvel később megszületett a fiam is. Teljes volt a család — és a boldogságom. Akkoriban javában virágzott a feketekereskedelem, amely szép pénzt hozott a konyhára, ezáltal a páromnak nem kellett dolgoznia, mindenünk megvolt. Csupán az okozott gondot, hogy rengeteget voltam házon kívül: vagy áruért mentem, vagy azt árusítottam. És egyre kevesebb időt töltöttem a családdal. A nejem eleinte zúgolódott, idővel azonban beletörődött a helyzetbe, és igyekezett enyhíteni magányán. Mivel a gyerekek nőttek, és egyre kevesebb volt körülöttük a teendő, kézimunkázni kezdett. Ez annyira lekötötte a figyelmét, hogy sokszor észre sem vette, ha éjfél után értem haza. Főzött, takarított, kifogástalanul gondoskodott a három gyerekről — és közben gobelint varrt, hímezett vagy tudom is én, mit csinált. Én pedig lassan kiszorultam az életükből. Sokat dolgoztam, hogy gondoskodni tudjak a családomról. Ezzel persze nem mentegetőzni szeretnék, tényleg így volt...

Árult mellettem a piacon egy elvált asszony, aki rendkívül kedves volt hozzám. Eleinte csak udvariasságból fogadtam el a figyelmét, idővel azonban úgy találtam, hogy nem csúnya, és fiatal is, ráadásul úgy éreztem, sokat jelentek neki, így hát összejöttünk. Nem sokat tudtam róla, de nem is érdekelt különösebben, hiszen amit akartam tőle, azt meg is kaptam. És úgy éreztem, minden a helyén van. Az ismerősök, akik látták, mi történik, igyekeztek felhívni rá a figyelmemet, hogy rossz „lóra” tettem, engem azonban ez nem érdekelt. Sohasem gondoltam rá, hogy elválok a feleségemtől, mert minden tekintetben megütötte a mértéket. Én is felelős voltam azért, hogy elhidegült tőlem, de ezt csak jóval később láttam be.

A feleségem akkor eszmélt fel, amikor a szeretőm közölte vele, hogy babát vár tőlem. Eleinte nem hitt neki, ám amikor már látszott, hogy terhes, azt mondta, nem hajlandó velem egy fedél alatt élni. A gyerekek már nagyok voltak, nem akart tőlem hivatalosan elválni, de nem is tudta elviselni mindazt, amit tettem. A gyerekeim is elítéltek, ezért albérletbe költöztem. Én azzal mentegettem magam, hogy a nejem teljesen elhidegült tőlem, nekem viszont szükségem volt szerelemre, figyelmességre, melyet máshol, mástól meg is kaptam. Miután azonban a fiatal asszony megszülte a kisfiút, megmutatta az igazi énjét is. Lassan megtudtam, hogy az első házasságából két gyereket hagyott a férjének, ő pedig megszökött egy másik férfival. Kiderült az is, hogy az anyjának öt férje volt, tőlük hat gyereke született — de csak az új páromat nevelte, a többit „ajándékba” hagyta a férjeinek. Összeköltöztünk, és hamar rájöttem, hogy rengeteg ismerőse van, persze mind férfiak, akik még éjjel is hívogatták telefonon. Ahogyan csökkent a piaci bevétel, a társam úgy vált egyre erőszakosabbá. Hiába tiltakoztam, rafináltan kibabrált velem, s mire észhez tértem, mindenemtől megfosztott. Tíz éve élünk hol külön, hol együtt. Időközben megkíséreltem kiengesztelni a feleségemet — aki már egyedül él, mert a gyerekek önálló életet kezdtek —, de hallani sem akar rólam. Mindig azt gondoltam magamról, hogy talpraesett férfi vagyok. Ám rá kellett jönnöm, hogy csak egy vagyok azok közül, akik az ösztöneik rabjaként kijárták az ostobaság magasiskoláját.

Címkék: Sorsok emberek
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Az ostobaság magasiskolája
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2017.01.19.
  • LXXII. évfolyam 2. szám
Az ostobaság magasiskolája
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2017.01.08.
  • LXXII. évfolyam 1. szám
Facebook

Támogatóink